Orth György körül nő a gaz
Komoly változást hozott a rendszerváltozás az MTK-nál: a klub elhagyta nevéből a „Vörös Meteort”, logójából a hasonló színű csillagot. A Híressel, Pölöskeivel fölálló csapat 1994-ben mégis kiesett az élvonalból. Ekkor vette meg a futballrészleget Várszegi Gábor a Fotex tulajdonosa. Saját szavai szerint a befektetéssel meg szerette volna mutatni, hogy Magyarországon is lehet üzletszerűen működtetni a labdarúgást, amely a világ jó részén bombasiker.
A tranzakció 1997-ben eredménnyel járt: a kék-fehérek – tíz év szünet után – ismét bajnoki címet ünnepelhettek. Ám Várszegi ezt csupán kiindulási alapnak tekintette, elképzelése továbbra is gyarapodó szurkolótáborról, mind professzionálisabb klubstruktúráról, s nem utolsósorban európai előmenetelről szólt. Az áttörés azonban csak nem akart összejönni, ráadásul a klub szurkolótábora a hazai sikerek ellenére sem növekedett. Várszegi víziója így nem valósulhatott meg, hiszen drukkerek nélkül nem működik a sportipar.
A szurkolói létszám stagnálásában minden bizonnyal szerepet játszott a klub identitása. A Magyar Testgyakorlók Körét ugyanis a budapesti liberális zsidóság alapította 1888-ban, s az MTK-nak ez a kötődése megmaradt a két világháború között is. A bajnoki címek sokaságát szerző csapat támogatói és szurkolói – ahogyan arra Hadas Miklós szociológus korábban lapunkban rámutatott – mindig is túlnyomórészt zsidók voltak. Csakhogy a budapesti zsidóság nagyobbik részét a vészkorszakban elpusztították, az életben maradtak közül sokan a világégés után kivándoroltak, mások 1956-ban „disszidáltak”.
Hadas szerint bizonyítható, hogy betiltásáig, 1940-ig az MTK rendkívül erős szálakkal kötődött a zsidósághoz. A később Textilesként, Bástyaként és Vörös Lobogóként is „újjáéledt” klub hagyományainak ezt a részét – a tragikus történelmi tapasztalatok miatt – a Kádár-korszakban igyekeztek elfeledtetni, mindazonáltal elképzelhetetlennek tetszett, hogy az MTK életéből észrevétlenül ki lehet törölni a múltat.
Várszegi viszonylag hamar kénytelen volt ráébredni, hogy az üzlet az MTK-val nem lehet sikeres, hiába gründolt magyarországi viszonylatban kitűnő együttest. Nem meglepő, hogy új projekteken törte a fejét, a futballüzlet tervét nem akarta föladni. Már 1999-ben felvetette az MTK egyesülését az akkor (is) súlyos anyagi problémákkal küszködő Újpesttel. A vakmerő ötlet teljes ellenállást váltott ki mindkét oldalon, a kezdeményezés csírájában elhalt. (A Reuters tudósítója európai viszonylatban is „példa nélkülinek” nevezte, hogy két nagymúltú klub egyesüljön.)
Ebben az időszakban Várszegi ambícióit visszafoghatta az is, hogy az első Orbán-kormány a stadionfejlesztési projektben mindössze a harmadik kategóriába sorolta az Aranycsapat legendás játékosáról, Hidegkuti Nándorról elnevezett létesítményt.
A kabinet döntésének racionalitását persze aligha lehet megkérdőjelezni, hiszen az MTK meccseit mindössze néhány ezer szurkoló látogatta, ám a klubnak ígért 350 millió forint legföljebb állagmegóvásra lett volna elég, s az is nehezen volt magyarázható, hogy az FTC, az Újpest vagy éppen a Vasas miért kapott több pénzt a Szolnokkal és Pápával azonos kalapba tett MTK-nál s, hogy miért a Kecskemét és a Nyíregyháza stadionjával kezdik a „harmadik körös” létesítmények felújítását, sőt a negyedik csoportos bőcsi, monori és celldömölki sporttelepen is haladéktalanul nekiláttak a munkálatoknak...
„Indul a vonat”
Az ezredfordulón újra fókuszba került a klub identitása, miután a radikalizálódó közhangulat, illetve a lelátókon is föltűnő szélsőséges csoportok időről időre iszonyatos verbális attakot zúdítottak az MTK-ra. A folyamat mélypontja 2000 tavasza volt, amikor alighanem minden idők legvisszataszítóbb futballmérkőzéseinek egyikét játszották a labdarúgó NB I-ben. Az FTC drukkerei azt énekelték (egyébként a Guantanamera dallamára) a kék-fehér drukkereknek, hogy „Indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat”. Nyilván fogalmuk sem volt arról a gesztusról, amelyre Krausz Tamás történész hívta fel a figyelmet a Népszabadságban; hogy tudniilik 1940-ben, amikor a Horthy-rendszer a zsidótörvények szellemé ben betiltotta az MTK-t, talán az FTC volt az egyetlen olyan sportegyesület, amelynek elnöksége nyilvánosan szolidaritást vállalt a kék-fehér klubbal.
A 2000-es botrány következmé nyeit figyelő közönség felháborodását fokozta, hogy a VIII. kerületi rendőrkapitányság az első körben azzal az indoklással zárta le az ügyet: „A Fradi-szurkolók tehát nem a zsidóság mint faji vagy vallási közösség ellen, hanem a lakosság egy csoportja, nevezetesen az MTK-szurkolók ellen uszítottak.” – A határozat lényegében azt mondja ki, hogy az Indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat kezdetű dalt minden olyan helyen bátran el lehet énekelni, ahol köztudomá súan zsidó szervezet képviselői vannak jelen, ám nem faji vagy vallási minőségben. Zsinagóga előtt tehát nem, de az MTK-pályán igen – írta erről akkor lapunk publicistája. A reakciók nyomán Perlaki Attila alezredes viszszavonta a döntést, s fegyelmit adott kollégájának.
A kedélyek továbbra sem csillapodtak. A megdöbbentő incidens után, 2001 nyarán Várszegi cége, a Fotex – nem kis indulatokat kiváltva – két és félmilliárd forintos ajánlatot tett az FTC-nek. Várszegi – aki talán ekként tett egy utolsó próbát egy üzletileg is sikeres magyarországi sportvállalkozás létrehozására – nem győzte hangsúlyozni: az ügynek semmi köze az MTK-hoz, a zöld-fehéreket a Fotex veszi meg, míg az MTK az ő személyes tulajdona. A „szerelemmel” szemben a Ferencvárost színtiszta üzletnek hirdette, kivált, mert az FTC-t olyan márkanévnek vélte, amelyet tovább építhet, s amellyel példát mutathat a befektetőknek. A IX. kerületi egyesületet a Herendi porcelánhoz és a Pick szalámihoz hasonlította, a labdarúgást meg a szórakoztatóipar csúcsának nevezte.
Ki ért a focihoz?
Mielőtt azonban szignálták volna a magyar sportipar legjelentősebb modern kori szerződéseinek egyikét, a radikális jobboldali MIÉP is szót kért az ügyben. Bognár László, az akkor még parlamenti párt alelnöke „sötét, nemzetellenes tranzakciónak” minősítette az üzletet, egyúttal közölte, hogy az FTC a kispolgárok együttese, az MTK-t pártolók pedig az üzleties szellemű, idegen gyökerű nagypolgárok. A nyílt antiszemita uszításról a Neue Zürcher Zeitung is megemlékezett, ám a szélsőjobboldali pártot a legkevésbé sem zavarta a nemzetközi figyelem, folytatta a kampányt. Időközben országgyűlési képviselők sora háborodott fel azon, hogy Orbán Viktor szokásos szerdai rádióinterjúinak egyikében nem utasította vissza élesen a gyűlölet megnyilvánulásait, mi több, a kormányfő megjegyezte – aligha félreérthető üzenetet küldve –, hogy meglepte az üzlet ténye, valamint a vevő személye is.
Nem sokkal ezután egy mérkőzésen hasonló légkör alakult ki, mint amilyet egy esztendővel korábban a Hungária körúton lehetett tapasztalni. Az FTC–Újpest találkozón a vendégszurkolók egy része – a Várszegi-féle tranzakcióra utalva – antiszemita rigmusokat kiáltozott a fradisták felé, s minősíthetetlen szövegű transzparenseket emelt a magasba. Íme, az egyik: „Az iszlám dzsihádot; az egyház keresztes háborút; mi pusztulj, Fradit hirdetünk.” A provokációra a ferencvárosi szimpatizánsok sem EU-konform módon válaszoltak, de hogy teljes legyen a kép, Dávid Ibolya igazságügyminiszter így reagált a történtek kommentárját kérő újságírónak: „Nem értek a focihoz.” A Bozóky Imre irányította futballszövetségi vezérkar is igyekezett elkenni az Üllői úti események jelentőségét.
Az üzlet ugyan megköttetett, ám Várszegi hamarosan belátta: nem csupán a Hungária körúton, hanem az FTC-nél sem működik az „európai modell”, hiába ért el előrelépést a Ferencvárosban mind a marketinget, mind a kommunikációt, mind az értékesítést tekintve. Az Üllői úti szurkolók részéről szinte folyamatosan támadott üzletember – aki például bevezette a piacra a Fradi-sört – 2003 nyarára már eldöntötte, hogy „kiszáll” az FTC-ből. Ekkor egyébként az utolsó fordulóban elúszott bajnoki cím miatt földühödött drukkerek a pályára rohanva vertek mindenkit, aki szembe jött velük. Köztük volt Szentes Lázár debreceni tréner, de kapott a pofonokból-rúgásokból megannyi ferencvárosi játékos is.
Azóta nyolc év telt el, ám Várszegi – pontosabban szólva a Fotex – még mindig kötődik az FTC-hez, de már csak üzletileg: a kereskedelmi jogok egy része ott maradt náluk. Más nem. Kubatov Gábor, az FTC mai elnöke, egyben a zöld-fehér csapatot működtető zrt. igazgatósági tagja egy háttérbeszélgetésen másfél milliárd forintra tette azt az összeget, amennyiért az „adásvételre nyitott” Várszegi hajlandó volna eladni e jogokat.
Az MTK után tehát az FTC-nél is „luftot rúgó” tulajdonos egyébként – ha csak egy villámkaland erejéig is – külföldön is szétnézett: 2002 áprilisában a Fotex 49,9 százalékos tulajdonosa lett az Eintracht Frankfurt labdarúgócsapatának. Várszegi azonban hiába teljesítette a feltételeket, a németek nem adtak számára megfelelő garanciákat: a kontraktus így hamar érvényét vesztette.
Föltámadás Agárdról?
Agárdon viszont felépült az ország első, a legendás Sándor Károlyról elnevezett futball akadémiája. A legszívesebben serdülő II-es meccseken megforduló Várszegi víziója az volt, hogy a labdarúgóiskola idővel eltarthatja a felnőtt együttest is, sőt a Fejér megyei intézmény nem csupán az élvonalbeli élcsapathoz szükséges játékosokat nevel ki, hanem olyan futballistákat is, akiket busás pénzért értékesíthet külföldre. A csodálatos környezetben elhelyezkedő luxuslétesítmény egy időben unikumnak számított a magyar sportban, csodájára jártak szerte az országból. A kevéssé visszafogottak egyenesen a magyar futball föltámadásának zálogaként tekintettek a sulira. Ehhez képest az akadémia mostanság legföljebb a mind nívótlanabb magyar bajnokságba termel jellemzően tucatjátékosokat (vagy még olyanokat se). Jó példaként a nem is eredeti „agárdi” Juhász Roland említhető, aki az Anderlechtig jutott, további pozitívumként pedig megjegyezhető: az MTK mindmáig utolsó, 2008-as bajnokcsapatának tagjai ugyancsak a festői környezetben elterülő komplexumban pallérozódtak. Igaz, a mostani, NB II-be zuhant garnitúra játékosaira is ez jellemző. Egy közös pont azért van: akkor is, most is az egyre apatikusabbnak tetsző Garami József vezeti a társulatot.
Az MTK nevet viselő 1995-ben indított vállalkozás 2011-re becsődölt. A használható játékosok elfogytak, a Hidegkuti Nándorról elnevezett stadion omladozik, az Orth Györgyöt ábrázoló szobor körül csak a gaz nő... Jelentős képzelőerő kell ahhoz, hogy most azt mondjuk: jövőre ugyanúgy ünnepelhetnek az egyre csak fogyó MTK-szurkolók, mint tették azt 1995-ben.
A nagy kérdés még csak nem is ez, hanem inkább az, hogy van-e még annyi civil kurázsi e klub körül, amivel a történelem megújuló támadásai, számára nehezen kezelhető fordulatai után sem hajlandó beletörődni a sokak által neki szánt sorsba.
1994–2011
Noha Várszegi Gábor hivatalosan eltávolodott a klubtól, ma már nem tulajdonosa az együttesnek, még mindig neki köszönhető a költségvetés „light” előteremtése.
A csapatot az NB II-be juttató játékosok havi 300 ezer forint körüli fizetésért igyekeztek tenni a dolgukat, összességében pedig hozzávetőleg évi 300 millióból próbáltak gazdálkodni a Hungária körúti kulisszákat tekintve leginkább a szegényházra emlékeztető alakulatnál. A látogatót 2011-ben hozzávetőleg ugyanolyan kép fogadja a Hidegkuti Nándor stadionban, amilyen az 1993/1994-es évad végén, amikor – történetük során – másodszor búcsúztak a kék-fehérek az első osztálytól.
A Sándor „Csikar” rábeszélésére igent mondó, nagyszabású terveket szövögető üzletemberrel az MTK gyorsan fejlődött: nem csupán azért, mert a Bicskei Bertalan edzette társulat simán megnyerte a másodosztály Keleti csoportjának küzdelmeit – huszonkét pontot vert a második helyezett Salgótarjánra –, hanem azért is, mert a klubtól hamar leválasztott, s immár külön gazdasági egységként működő csapatnál gazdasági-pénzügyi téren is megteremtették az alapokat. – Mindenütt rend volt – összegez egy bennfentes. A stadiont is itt-ott csinosítgató Várszegi nem sokat pepecselt a „fölfuttatás” időszakában. „Csúcsköltségvetést” teremtett elő (akkoriban a Bajnokok Ligáját is megjáró FTC dolgozhatott hasonló nagyságrendű összegből) és csúcsfutballt várt el.
Bicskeit a második ligás visszajutást követő kilencedik mérkőzésen menesztette, mondván, az MTK-nak nincs megfelelő stílusa, játékában semmi elképzelés, az edzői koncepció pedig csak nyomaiban lelhető fel. A hatodik helyen álló újonccsapat életében bekövetkező váltás okait amúgy – szokásától eltérően – sajtóbeszélgetésen tudatta a meghívott újságírókkal, akiket úgy fogadott: csak akkor beszél, ha a fotósok és a tévéoperatőrök kifáradnak a Fotex-székház terméből.
Várszegi „szakmai” konklúziója annyiban jogosnak tetszett, hogy megannyi, magyar szinten kiemelkedő tudású, kiemelkedően dotált labdarúgóval töltötte föl az idehaza bőnek mondható keretet, a cél pedig – Illéstől Halmain át Hamarig – nemhogy a hatodik pozíció, hanem a nemzetközi szint elérése volt. Ez az 1997-es, Garami József vezette, majd az 1999-es, Egervári Sándor irányította bajnokcsapattal sem sikerült, igaz, utóbbi a tizenkilenc ponttal (!) megnyert aranyérem ellenére sem vezényelhette az együttest a BL selejtezőjében, mivel a meghatódottnak nem nevezhető Várszegi azzal a felkiáltással menesztette: az európai küzdőtéren „más futballkultúrát és más mentalitást képviselő” trénerre van szükség. Fájdalom, a holland Henk ten Cate edzővel sem következett be az áhított előrelépés, még ha olykor – a Rosenborg vagy a zágrábi Dinamo ellen – az esély megvolt a továbblépésre.
Az MTK köreit, működését jól ismerők szerint Várszegi 1999 végére már valóban leszámolt azzal, hogy a Hungária körúton megvalósíthatja elképzeléseit. Ezért is kezdett „fúziós” tárgyalásokat az Újpesttel, majd vette föl a kapcsolatot a Vasassal, sőt még a viszonylag komoly szurkolótábort maga mögött tudó Diósgyőr kapcsán is fölmerült az egybeolvadás lehetősége. Ám a szimpatizánsok érzelmi reakciói megint mindent fölülírtak. (Hasonló elképzeléssel legutóbb Markovits László állt elő, ám a Vasas ügyvezető elnöke „Budapest FC-jének” terve is leküzdhetetlen ellenállásba ütközik.)
Az érdekeltségeit külföldről irányító Várszegi immár valóban csak háttér-üzemeltetője a „lebutított” MTK-projektnek, miközben a korábban legalább valamelyes reményt adó akadémia szinte kiürült. Az úgynevezett használható játékosok az utóbbi időben külföldre egyáltalán nem kellettek – Németh Krisztián, az intézmény „jelképeinek” egyike még a görög bajnokság kiscsapatában is csak epizodista –, ráadásul a jobbakból sem az MTK szakvezetése profitált, hanem, mondjuk, a Lencsét és Gosztonyit átigazoló Videoton.
A kérdés most ugyanaz, mint 1994-ben: van-e kiút a nihilből? Akkor se pénz, se csapat nem volt, ellenben jött Várszegi.
Most se pénz, se csapat, és Várszegi is csak módjával van.
Jöhet a mosodás?
MTK
Alapítva: 1888.
Bajnoki aranyérmes: 23-szor (1904, 1908, 1914, 1917, 1918, 1919, 1920, 1921, 1922, 1923, 1924, 1925, 1929, 1936, 1937, 1951, 1953, 1958, 1987, 1997, 1999, 2003, 2008). Ezüstérmes: 20-szor. Bronzérmes: 16-szor.
Magyar Kupa-első: 12-szer (1910, 1911, 1912, 1914, 1923, 1925, 1932, 1952, 1968, 1997, 1998, 2000).
KEK-döntős: 1-szer (1964).
Vásárvárosok Kupája-elődöntős: 1-szer (1962).
Közép-európai Kupa-győztes: 2-szer (1955, 1963).
