Lett aztán ebből értelmezési hejehuja. Türelmesen meghallgattam mindent. Főleg azokra figyeltem, akik az „utálnak bennünket a szomszédaink” kezdetű slágert dúdolták. Az ösztön nagy úr, magam is úgy éreztem az első pillanatokban, hogy a szlovákok, az osztrákok, az ukránok, pláne a lengyelek nemigen részeltettek bennünket szeretetükben. Merthogy elfelejtettek a „mi lányunknak” szavazni.

A szerbek bezzeg tudták kötelességüket! De ezt meg nem viszonoztuk. A lényeg, hogy kezdetben ugyanazt az igazságtalanságot óhajtottam volna a mi esetünkben viszontlátni, mint amit a norvégok tesznek a dánokkal, a dánok a svédekkel. Érdemtelenül nyomják a szomszédnak a szavazatot!

Felidéztem aztán magamban, hogy Gundel-Takács Gábor hogyan „csekkolta le” a finnektől bezúgó 12 pontunkat, illetve a Szerbiában és a Romániában bezsebelt csinos pontszámokat. A finn maximumot a „tesóktól” kaptuk, a román pontokat az erdélyieknek, a szerbekét meg a vajdasági magyaroknak köszönhetjük. Ezek hallatán belém hasított, hogy milyen nagy a baj nálunk. Ha egy tapasztalt tévés sem tételezi föl, hogy a constantai vagy a bukaresti román médiafogyasztónak vagy a telefonjával babráló echte jugó belgrádi suhancnak is tetszhet a magyar Wolf Kati, az egyenesen kínos. Hiszen ez azt jelenti, hogy bennünket Romániában csakis és kizárólag nemzeti alapon lehet szeretni, ugyanez érvényes Szerbiára is. A finn „tesókon” derültem. Milyen jól jön néha ez az újabban sokat gyalázott finnugor nyelvrokonság!

Csúszkál az önértékelésünk. Hol istenáldotta zsenik vagyunk, a kereszténység védőbástyái, minden technikai kütyü pompás feltalálói, a világ legjobb visszahúzós cseleinek kitalálói, hol meg lenézett páriák, akiket tapos a szláv–német–osztrák–török–orosz–IMF iga. Az önbecsülés és az önbizalom nálunk hallatlanul hézagos. Ha elbukunk, azt szeretjük külső körülményekkel igazolni (nyertek az azeriek, akikbe sok pénzt „toltak”, marketingmilliók nélkül nem megy stb.). A versenyben úgy veszünk részt, hogy vagy lenézzük ellenfeleinket (idegbetegnek nevezzük, ha politikus), vagy istenként tiszteljük őket (a brazil focistákkal szemben nincs esélyünk, mert ők brazilok). Nincs megállapodott önképünk, ami segítene abban, hogy belássuk „a mások, jobbak” igazságát. Miután erre általában képtelennek mutatkozunk (nemmindnyájan,mert nemminden magyar egyforma), könnyen kimondjuk, hogy a győztes csalt, uralma tehát nem legitim, pfuj. Miután nálunk csak az aranyéremnek van becsülete, rettegünk attól, nehogy másodikok, ne adj’ isten 22.-ek legyünk. Ha legyűrnek bennünket, megszégyenülten távozunk a csatatérről. Vagy a színpadról. Ebből fakad az érzésünk, hogy a legjobb volna verseny nélkül nyerni. Vagy egyszer nyerni, utána viszont abból élni a kockázatos versengések nélkül.

Ezt mérlegelve jutottam el saját összeesküvés-elméletem azon pontjára, hogy a magas versenykultúrával rendelkező országok megint hogy megetették velünk a ködöt. A magyar lányt előzőleg fölpontozták szakmai és médiakörökben, s azt jósolták, hogy minden bizonnyal az élmezőnyben végez. Ezt mi azonnal lefordítottuk: még nyerhet is! Terjedni kezdett a dal a YouTube-on: erre a horogra is becsülettel ráakadtunk rögtön. Minden óvatosság és gyanakvás nélkül azonnal elhittük, hogy egy olyan énekesünk arathat diadalt, akit mi magunk jó tizenöt-húsz év alatt elfelejtettünk fölfedezni. Mert hiszen Wolf Kati harmincas családanya, senki nem akadályozott meg bennünket abban, hogy sztárt csináljunk belőle. Most mégis volt egy pillanat, amikor úgy éreztük: meglepetést okozhat. S a bennünket sújtó összes gonosz és külső körülmény ellenére nyerhet. Mert megérdemeljük!

Hál’ istennek nem nyert. Így aztánmegmaradt az a lehetőségünk, hogy a ködrágás után föltegyük a kérdést: mi van, ha Wolf Kati tényleg 22. volt a 25 versenyzőt fölvonultató mezőnyben?