Ferike
A Gabi már kiabált a temető sarkától, hogy gyere már, a gyerek nem hallotta, mégis elindult, mert tudta, hogy a Gabi várja, és biztos már kiabál is, csak nem hallja a vízcsobogástól. A Gabi azt hitte, a kiabálással sikerült. Rögzült benne, hogy a kiabálásnak van értelme. Mentek tovább, lefelé a Posta utcán, a Lacinak beszóltak, hogy itt vagyunk, a Laci rohant, már várta, hogy indulhasson, mert otthon volt az apja, s amikor az apja otthon volt, neki jobb volt nem otthon lenni. A postasarkon vették magukhoz a Ferikét. Helyesebben nem vették, csak arra mentek, s a Ferike csatlakozott. Nem mondták neki, hogy gyere velünk, csak a Ferike akart velük menni. Kicsit a posta után belehúztak, a Ferike ott loholt mögöttük. Alig bírt. Kövér volt, és még a táska is. Várjatok, kiabált néha a Ferike, de a többiek nem vártak, tovább gyorsítottak, hogy a Ferikénekmég nehezebb legyen velük menni.
A Ferike nem volt elégedetlen, örült, hogy a többiekkel mehet, neki ez volt a helye, hogy hátul, ő mindig csak hátulról látta az osztálytársait, hisz ő volt, akit mindenki megelőzhetett. Gondolta, mindenütt van valaki, akit mindenki megelőz. Elértek a főúthoz, a gyerekek átszaladtak, aztán a Ferike is. Lekanyarodtak a templom utcájába. Ott megvárták a Ferikét. Egy zöld kerítés mellett. A Ferike örült. A gyerekek álltak. Nem megyünk, kérdezte a Ferike. De, mondták és a Gabi akkor hirtelen meglökte a Ferikét, a kerítés mögött addig csendben figyelt a nagy fehér kutya, a kerítésnek eső testtől megvadult, a Ferike megijedt, a kutya kicsit ki tudta dugni a pofáját a kerítésrácson, megcsippentette a Ferike ruháját. A rémülettől futni kezdett, a gyerekek röhögtek. Látod, milyen gyorsan tudsz menni, Ferike, kiabált utána a Laci. Röhögtek, a Ferikemegmég az iskolakapunál is remegett az ijedtségtől. Beszartál, mi, mondta a Gabi. Ezt azért nem kellett volna, mondta a Ferike, hebegve. Csak vicc volt, mondta a Gabi és röhögött megint a többiekkel.
A Ferike jól elvolt az órákon, nevettek rajta, ha leverte a könyvét vagy összetintázta a kezét meg a füzetét. Matekórán kihúzták alóla a széket és a Ferike becsúszott a pad alá. A tanár megszidta őket, de mondták, hogy a Ferike billegette, s hogy akkor ennek ez a következménye. Te voltál Ferike, kérdezte a tanár. Én, mondta a gyerek, nem akarta, hogy a többi gyerek haragudjon rá, mert beárulja őket. Csak a tornaóra volt nehéz. Ott állt a kötél mellett, belekapaszkodott, lábait rákulcsolta a csomóra, hogy arról majd felnyomja magát, de nem sikerült, ott görnyedt a csomón, a feneke húzta a föld felé, a kezével makacsul markolta a kötelet, de elmozdulni nem tudott, akkor sem, amikor a tanár egy pingpongütővel rávágott a fenekére. Ez nem repül el tanár úr, kicsit nagy a labda, röhögött valamelyik gyerek, aki épp visszatért a magasból. A Ferike leesett a kötél aljáról, állj fel legalább, állni biztos tudsz, mondta a tanár, ha már a kötélre nem. Szekrényeket hozzanak be, kiabált a tanár meg veszettül fújta a sípját, a hang csak úgy pattogott a tornaterem falain. Tigrisbukfenchez sorakozó, kiabált. Két sorban álltak a gyerekek. A Ferike az egyik végén volt. Már mindenki ugrott és szaladt vissza a sor végére.
A Ferike lett az első. Menjen már, mondta a tanár, menjen, a Ferike nem mert elindulni, aztán, aki mögötte állt meglökte, amikor a tanár is ordított és ez a kettő robbantotta ki a Ferikét a sorból. Neki a szekrénynek. Teljes testtel. A szekrény összedőlt, a Ferike teste rázuhant. Fú, mondta az egyik gyerek. Mit csinálsz, hülye vagy, ugorni, hallod, ugorni kell, üvöltözött a gyerekkel a tornatanár, a gyerek még mindig a feldöntött szekrényen feküdt, kicsit vérzett a térde, beleakadt a szekrénysarokba és felsértette. Hülye vagy, börtönbe akarsz juttatni. Ez jutott a tanár eszébe, és felrángatta a Ferikét, és rángatta, meg fejbe vágta, hogy takarodjon. A gyerekek nem szóltak semmit. Nem nevettek. A Ferike kicsit könnyezett. Törölgette az orrát és beállt hátra, az volt az igazi helye, ha előre kerül, abból csak baj van.
Vége volt a tanításnak, másnap tanítási szünet. Május egy. Reggel még egy iskolai ünnepség.Május elsejei felvonulás.A gyerekek virágot visznek, orgonát, egy botra van rákötve. Senki nem tudta, hogy eztmért csinálják, azt mondták, hogy kell, hát ezt csinálják. Gyakorlatin kifaragták a botot, hogy jól nézzen ki, orgona meg volt mindenhol. A vasasnál le tudunk lépni, mondta a Gabi, csak addig kell, aztán gyorsan haza és indulhatunk. Az erdőre tervezték, hogy felmennek a Hegyeshegyre, az volt a legközelebb. Tízkor találkoztak a temető sarkánál. A Ferike is jött. Nem várunk meg, ha nem jössz rendesen, mondta a Gabi, akkor ottmaradsz egyedül az erdőben. A vaddisznók most a legveszélyesebbek, tudod, most vannak kicsinyeik. Nem kell várni, mondta a Ferike, én is úgymegyekmajd, ahogyan ti. Akkor jó, mondta a Gabi.
Hosszú volt az út, a nap sütött, a növényeken friss zöld levél, a beomlott pincelyukakban még egy-egy kupac hó, nem bírt elolvadni, hiába volt épp egy hónapig április. A hegyre alig bírtak, már mindenki kimerült, a Ferike is, de elhatározta, hogy nem mutatja, most senki nem fogja látni rajta. Kis rongyszatyorban hozta az ennivalót, meg a vizet. Nem merte mondani, hogy szomjas, akkor ivott, amikor a többiek azt mondták, hogy szomjasak. Ő máskor is szomjas volt, szárazakat nyelt, minden víz kívül volt rajta, úgy érezte. Néha, mikor szél libbent hidegen csapódott az átizzadt inge a bőréhez, megrázkódott. Felértek a hegyre. A hegy közepén egy nagy szikla volt. Odatelepedtek az aljához, hogy akkor most evés, közben meg nézik majd, hogy mit lehet onnét látni magasból, át Csehszlovákiába meg egészen Vácig. Legalábbis a gyerek mondta, hogy az ott Vác, látjátok? Persze,mondták a többiek, mert nem akartak lemaradni a látványról, holott Vácot pont nem látták.
A Ferike is előpakolt. Neki nem úgy volt az élelmiszer, ahogy a többieknek, hogy egy darab kolbász meg kenyér meg egy hagyma, neki szalvétában volt összefordítva két kenyér, belül szépen megvajazva és megpakolva vékonyra vágott párizsival meg sajttal, és volt még ott egy sportszelet is. A Ferike mamája mindent elrendezett, hogy ne legyen gondja a Ferikének az evéssel, épp olyan finomra csinálta, amilyen finomnak el tudta képzelni a szendvicset. A Ferike örült volna, ha nem így van csomagolva, szívesebben evett volna úgy, ahogyan a többiek, bicskával vagdalva a kolbászt meg a hagymát.
Elpakoltak. Akkor mondta a Gabi, hogy hallottátok. Mit, kérdezte a Laci. A hangot. Milyen hangot? Füleltek.Nem hallod, olyan bőgő hangot. Vaddisznó, az, hallod közeledik, hallod, ez felénk tart, a kurva életben, hallod? És az erdő hangja egyre erősebb lett és egyre közelebbinek hallatszott, egyre félelmetesebbnek. Ilyenkor támadnak a rohadékok, mondta a Gabi, ilyenkor, mert biztos azt hiszik, el akarjuk lopni a kicsinyeiket, és olyanok, hogy azt aztán nem engedik. Hallod, jön közelebb, az istenit, ez kiszagolta hogy itt vagyunk! A szél arra vitte a szagunkat. A szikla, mondta a Laci, gyorsan, a sziklára. A négy gyerek hirtelen nekirugaszkodott, hogy felmásszon egészen a sziklatetőre, és három fel is ért, a negyedik ott kapaszkodott az alján, az első kiálló követ markolta, hogy majd azon felhúzza magát, nézett felfelé, látta a következőt, amit ezután kell megmarkolni és a harmadikat, a negyediket, amiről végül a sziklatetőre ér. A hang egyre erősebb lett. Gyere már Ferike, szét fog tépni! Nem tudok,mondta a Ferike. Gyere, hallod, gyere már! Nem tudok, nem tudok, mondta és próbálta a kiálló kősarkokba kapaszkodva rángatni felfelé magát. Nem tudok, nem tudok, mondta egyre kétségbeesettebben, aztán vissza zöttyent a szikla alá és sírt, és remegett a félelemtől. Senki nem mondta neki, hogy Ferike, ne félj, a hangot a szél csinálja, csak az ropogtatja az ágakat, s a félelem csavarja fel a hangerőt. Nem a vaddisznók, dehogy, a vaddisznók épp a kicsinyeiket melengetik egy szélvédett erdőzugban valahol messze a hegytetőtől.
