Jó-e tenyérből enni?

Kuti Éva közgazdászt, főiskolai tanárt – egyik tanulmányának címadó gondolatáról – a költségvetés mostohagyermekeiről, a művészetek és a közművelődés költségvetési kapcsolatairól kérdeztük.

Ki tankolt a tányérkámból?

Egyre nehezebb eltakarni azt a hatalmas lólábat, amelyik a bioüzemanyag-koktélból kilóg.

Kilenc hang/másodperc

Aki kinyitja a száját, akaratlanul is sok mindent elárul magáról a beszédértők előtt.

Orbán bűvös száma

Már isznak a medvék a bőrünkre. És nem tudjuk egymással megbeszélni, hogy baj van. - Nagy N. Péter írása

Tóth József, a kétlelkű ember

Tóth József 74 hektár saját földön gazdálkodó magántermelő és a 30 tagot számláló Csanyteleki Agrárszövetkezet elnöke is egyben.

 

Röntgen

Futásról álmodom. Álmomban is tudom, hogy a tegnapi tájfutó verseny miatt a versenyen vagyok, odanyúlok, keresem a nyakamban lógó tájolót, a nejlontokba tett térképet, de csak egy súlyos ezüstlánc van ott, nem lóg rajta se tájoló, se térképzacskó, nincs rajta kereszt se, medál se.

Elengedem, nem állok meg, futok tovább, végig az erdei úton, a föld ruganyos, nem puha, a pocsolyákat meg a sáros keréknyomokat átugrálom vagy kikerülöm. Az út enyhén emelkedik, fel fog vinni a domb tetejére, ott majd körülnézek, ott majd rájövök arra, hogy merre vagyok, ha oda felérek, tudni fogom azt is, hogy merre lesz a következő pecsételő pont, tudni fogom, hogy merre lesz a cél.

Előrenézek, a lábam elé, lehajtott fejjel, de laza vállal futok, a könnyű futás mindig a laza vállból indul, ha a vállunk feszes, az egész testünk elmerevszik, gyorsabban jön a fáradtság, a savasodás. Futok, átugrom a földből kiálló fekete gyökereket, az út egyre meredekebb, tudom, hogy mindjárt a domb tetején kell lennem. Oldalra nézek, látom, hogy a fatörzsek feketék, mintha leégett volna az erdő, hatalmas fenyőfák lehettek, de mind üszkösek és sötétek, magukba nyelnek minden hangot.

Az út egyre meredekebb, azt gondolom, hogy soha nem lesz vége, soha nem fogok már felérni a domb tetejére, de akkor meglátom, hogy fent a fák között áttűz a nap. Elképzelem, hogy ott a cél, fent a domb tetején, széttárt karokkal, szökellve futok. Egyszer csak fent vagyok. Megállok, lihegek, a homlokom törlöm, félig lehúzom a melegítőfelsőm cipzárját, kihúzom alóla a copfomat.

A domb másik oldalán sokkal nagyobb lehetett a tűz, minden csupa fekete hamu. Balra nézek, látom, hogy mély kráter szakadt ki a domb oldalából, a szélén egy fekete fa áll, lóg valami az egyik ágán, tudom, hogy csak a pecsételő lehet. Már ott is vagyok előtte, nyúlok a pecsételő után, akkor eszembe jut, hogy nincs is nálam versenykarton, de már késő, már megfogtam, már magam felé rántottam.

Megmozdul alattam a föld, hamuvá omlik, fekete örvény ránt lefele, a kráter mélye felé. Zuhanok, közben felfele nézek, az ég felé, szeretném még egyszer utoljára meglátni a napot.

Arra ébredek, hogy mindenem fáj, az egész testem, úgy érzem, földből vagyok, fáj a talpam, a bokám, a vádlim, a fenekem is és a hátam is, végig a gerincem mellett, fel az egész vállamig. Rég nem éreztem már ezt, Apa jut eszembe, az, ahogy nyújtózkodni tanított. Rég nem nyújtózkodtam, amikor kicsi voltam, Apa minden reggel együtt nyújtózkodott velem, azt mondta, segít a növésben.

Hallom, hogy Nagymami kint matat a konyhában, fekszem, úgy érzem, nem fogok tudni megmozdulni egyáltalán. Földből vagyok, hamuból vagyok.

Az álomra gondolok, arra, hogy a takaró alatt üszkös ágak a karjaim, egy pillanatig csak fekszem, nem merem kihúzni a kezem a takaró alól. A fehér falat nézem, próbálok inkább a nyújtózkodásra gondolni, nagyon lassan kihúzom a pokróc alól a karjaimat, nagyon lassan kinyújtom mind a kettőt, fel, a plafon felé, elképzelem, hogy a fájdalom langyos homok a bőröm alatt, nedvesen és tömören kitölti a testem, annyira kinyújtom a karom, amennyire csak tudom, a könyököm megroppan, a homok megmozdul bennem, lassan csorogni kezd, lecsorog a karom belsején vissza a testembe, megtölti a mellkasom, nyögni kell tőle, jól esik, tovább nyújtózkodom, egy kicsit hátrahajtom a karom, annyira, hogy megfeszüljön tőle a vállam és a hátam, a combjaimat is megfeszítem, úgy nyújtózkodom, Apa mindig azt mondta, képzeljem el, hogy növök, de most nem azt képzelem, hanem azt, hogy a homok kifolyik a testemből a hátamon és a fenekemen keresztül, sziszegve kipereg belőlem, keresztülfolyik az ágyon, keresztül a padlón, vissza folyik a földbe.

A falra nézek, meglátom a kinyújtott karom árnyékát, a kezem árnyékát, nem olyan, mint máskor, a széle szürke és elmosódott, csak a közepe fekete, mintha egy röntgenfelvétel volna, mintha a csontokat látnám a karomban, a kezemben és az ujjaimban, árnyékból rajzolt csontkéz van a falon, nézem, összeszorítom a kezem, aztán szétterpesztem az ujjaim, a csontkezet nézem, a csontujjakat, kinyílnak és becsukódnak, ezt most nem képzelem, és nem is álmodom, tényleg ott van, a másik kezem árnyéka is csontárnyék, nem lehet ott, ez az ablak melletti fal, ezen nem lehet árnyék, hideg borzongás fut végig a karjaimon, aztán megértem, az ablakkal szembeni falon a hullámos foncsorú üvegtükör függ, az tükrözi ilyen furcsán a falra a halvány reggeli fényt, attól ilyen elmosódott és halvány az árnyék.

Megint a plafon felé nyújtózom, ahogy felülök, egy pillanatig azt gondolom, lehet, hogy mégis látni fogom a falon a koponyámat, a gerincem csigolyáit, és az elüszkösödött fekete bordákat is a mellkasomban, de nem, a falon csak egy halvány szélű, elmosódott árnyék vagyok.

Felállok, még mindig ott a testemben az izomláz, de már nem olyan fájdalmas. Összehajtom a takarót, elkezdek beágyazni.

-
TETTAMANTI BÉLA RAJZA
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.