A kimondhatóság napos oldala és a félbehagyott mondatok oázisa között ingázik.

Dadogós ember némi iróniával viszonyul Wittgensteinhez, és az ő tételmondataihoz. Nyelvünk határai világunk határai. Amiről nem tudunk beszélni, arról hallgatnunk kell. Dadogósnál a hallgatás pihenés egy árnyas parkban, és nem a létezőkről való fárasztó döntés. Legfeljebb szelekció. Erről bármikor beszélek, arról legfeljebb nyugalmi állapotban. Elfogadni, hogy olyan vagy, mint a barométer. Kijelzed, hogy milyen idő várható odabent. Közömbösnek látszol egy nő mellett, mert az férfias, de folyton elakad a tű, mert mégis drukkolsz, izgulsz, szorongsz. Nyelvedben félsz attól, aminek jönnie kell. Áll egy meztelen férfi és egy meztelen nő egymással szemben. Melyik a meztelenebb? Hát a férfi, mert neki még a gondolata is látszik. A dadogós ennek a férfinak az alfaja. Ahol a gondolatot megszülő ősköd is látható. A karácsonyfadíszként rajtad lógó érzelmek.

Az vagy, amit megeszel. Vagy amit kimondasz. Tanulj meg tőmondatokban udvarolni. Letisztultan, mint egy négysoros Pilinszky-vers. A Toldi és a János vitéz nem a te játszmád. Néhány szóban, s csak a lényeget. Egy nő fenekét úgysem érdemes szavakban fogdosni.

Dadogós ember mindig kétnyelvű. Egy nyelv bujkál a gondolatban, és egy vigyorog a szájban. Két lélegzet között. Az sem rossz, ha valóban kétnyelvű. Erdélyben például románul is lehet kenyeret kérni a boltban, legfeljebb árulónak tartják, a kisebbségi lét megtagadójának, de mi ez ahhoz a könnyebbséghez képest, hogy azon a nyelven a kenyér p-vel kezdődik.

Mondhatnám angolul is, de az már nem is árulás, nem is kivagyiság, hanem sznobizmus. Az pedig mindennél rosszabb.

És az eszközök! Egy techno-fetisiszta világ ikonjai. A telefon, akármennyire is okos, közellenség. Nem közvetít arckifejezést, a nekigyűrkőzés elszántságát, a nyelv eredendő ellenállását. Csak zörejt küld át. Amikor a Sokol rádión keresik a fantomállomást. Pedig ez már a beszéd. Vagy legalábbis, ami megelőzi. A nekifutás. A készülődés. A hosszútávfutás előtti sóhaj.

Van a logopédus az ő játék kalapácsával, hogy azzal üsd a ritmust, és van a szókincs. Haladsz a mondatban, és mint vadász a lesről a vadat, látod, hogy hol fogsz elakadni. Hol a kitett csapda. És hopp, hirtelen átszerkeszted a mondatot. Kaszárnya helyett laktanya, katasztrófa helyett szerencsétlenség. Igazából mindig két mondatot mondasz: ami vagy és ami lenni szeretnél. Vagy a laza kortárs, aki kártyáról beszélsz, és vagy a századeleji jelmezes gróf, aki az ördög bibliájáról. És imádod a háromnevű embereket. Mert ott van választék.

És gyűlölöd azt, aki elveszi a játékod. Aki kiegészít, helyetted fejezi be a mondatot. Segíteni akar, de megsemmisít.

Hiszen te olyan vagy, mint egy jó bűnügyi regény, igazából az utolsó pillanatig nem lehet tudni, hogy ki a gyilkos.

Milyen szó jelenik meg a mondat végén. Lehet a kertész, de a végig ártatlannak tűnő narrrátor is.

A dadogás a sors túlzása és a gondviselő humora. Az ördög luxusa a hadarás.