Alig negyvenéves lehetett, az arca borostás volt, a szeme véreres és kialvatlan, a haját teljesen leborotválta, csak a feje tetején húzódott egy sörteszerű, hosszanti csík, mint a punkoknak. De az én stopposom nem punk volt, hanem színész, pontosabban statiszta, aki arra kért, hogy vigyem el legalább Budapestig, majd onnét utazik tovább egy zsámbéki szabadtéri színházi előadásra, ahol föllépése lesz.

– Mit játszol? – kérdeztem tőle, mire nevetve elhúzta a szája szélét:

– Hej, komám, én leszek Jézus Krisztus.Fölfeszítenek rögtön a darab elején, és ott kell lógnom a színpadon hátul két órán keresztül, miközben énrajtam vitatkoznak a rómaiak a zsidókkal. Ráadásul nem lesz egy mondatom se’.

Szegény ember, néztem rá, a koszos farmerdzsekijében részeges falusi trógernek tűnt. Vajon mennyi pénzt kaphat ezért a hülye szerepért, hogy a Hortobágyról képes a fél országot átutazni érte? Erre rám nevetett a stoppos megint:

– Hej, komám, nincs egy vasam se’,mert tegnapelőtt este megvertek és kiraboltak. Nézd csak, mekkora púp nőtt a fejemen. Egy napja nem ettem, mert belém szállt a bú, és csak ittam. Nem hívnál meg egy sörre? Visszahívlak, ha a gázsit megkapom!

Bólintottam, hogy persze, úgyis meg kell állnom tankolni Tiszafüreden, ott majd veszek neki egy doboz sört a benzinkútnál. Vettem is. De rögtön arra kért, hogy vegyek neki még hármat, mert szomjas – gyorsan egymás után fölhajtotta mind a négyet, és berúgott fél óra alatt.

– Hogy’ vagy képes négy söröcskétőlennyire berúgni? – néztem rá, mire elégedetten megpaskolta a hasát:

– Hej, komám, én reggel már benyomtam fél liter diópálinkát! Még van nálam egy kicsi, kérsz?

Nem kértem, mert kezdtem kicsit dühös lenni, de nem őrá, hanem saját magamra, amiért fölvettem az autómba ezt a részeges disznót, még a végén az oldalamhoz bök egy aratóbicskát, leszúr és kizsebel. Leizzadtam, mire ezt végiggondoltam, s már láttam is magamat az úttesten fekete nejlonnal leterítve. Vezetés közben meredten fi gyeltem előre, majd oldalt lestem, s mit láttam: rettegett gyilkosom békésen szundított, lelógott a feje, horkolt, néha fölriadt, körbenézett, valamin nevetgélt, majd viszszaaludt megint.

Pesten az Árpád hídig vittem, azt mondta, onnét átmegy Budára, és stoppol tovább. Nagyon hálás volt, amiért elfuvaroztam, megölelt, két oldalról adott egy-egy nyálas puszit, a hátamat lapogatta, majd búcsúzóul a kezembe nyomott egy jegyet az előadásra.

– Hej, komám, ez egy ingyenjegy, errenagyon vigyázzál, mert ezzel beengednek a legjobb helyre! Ígérd meg, hogy eljössz! Majd kacsintok rád a színpadról és röhögünk! Mit szólsz?

– Persze, persze – motyogtam, de egypercig sem gondoltam komolyan.

Aztán úgy alakult, hogy arra az előadásra el tudtam menni mégis.

Merthogy azokat a pesti napokat eredetileg kórházban töltöttem volna: meg akartam látogatni egy nőt, akit szerettem egykor, és aki az egyik klinikán halálos betegen feküdt, de mire odaértem, megüresedett az ágya. Pedig előtte két hónappal még ott ült mellettem a legkedvesebb debreceni éttermünkben, a Calico Jack Pubban, mélyvörösre voltak festve a körmei, a kedvenc vörös árnyalatommal volt kirúzsozva a szája, és cigarettázott, pedig ezt nem akartam hagyni, szelíden kivettem a kezéből a cigit, és azt mondtam neki, hogy édes angyalom, ez korai még, alig egy hete műtöttek, mire rám villantotta azt a gyönyörűségesen fekete szemét, amellyel akkor már alig látott, s azt kérdezte rekedt hangon:

– Ha ezt a szálat nem szívom el, akkoregy másodperccel tovább fogok élni? Te bolond.

Nagyot nyeltem, és félrenéztem inkább, majd azt válaszoltam, hogy legyen úgy, ahogy te akarod, szívd el azt a cigarettát, szívd el végig, sőt a következőhöz én adok neked tüzet. Aztán az étteremből hazafelé úgy kapaszkodott belém, mint egy beteg kismacska, aprókat lépett, hunyorgott, könnyű volt és gyönge, mint egy balerina.

– Mindig is szerettem volna balettozni – jegyezte meg félúton –, de sosem hittemvolna, hogy egyszer ilyen légies leszek.

Hozzá utaztam Debrecenből, vele akartam lenni a pesti klinikán, de mondom, mire letettem a stoppost, s odaértem a kórterembe, már üres volt az édes angyal ágya, már nem volt magánál, magyarázták az orvosai, hogy megvigasztaljanak, a végén már csak morfiumot kapott.

Nem akartam erre gondolni.

Estefelé kocsiba ültem, és kimentem Zsámbékra arra a szabadtéri színházi előadása, amiről az én stopposom beszélt, és nagyot néztem, mert a színpadon tényleg őt láttam. Úgy történt, ahogy előre megmondta, rögtön a darab elején megfeszítették, de amikor a csuklóján átütötték a szöget, felüvöltött, és könyörögni kezdett, hogy hagyják abba, ezt furcsálltam kicsit, mert úgy emlékeztem, mintha arra panaszkodott volna, hogy nem lesz egyetlen mondata sem, de aztán igaza lett ebben is, mert annyira fulladt, hogy nem tudott megszólalni, csak hörgött a kereszten. Sós vérszagot sodort felőle a szél. Az előadás végén hosszan tapsolt neki a közönség, majd szedelőzködni kezdett a tömeg, én azonban nem indultam még, megvártam, míg Jézus Krisztust leszedik, és odamentem hozzá, hogy megköszönjem neki az ingyenjegyet, végtére is éppen tőle kaptam. Összetörve feküdt a puszta földön, és még mindig fulladozott, telt ház volt, vastaps és siker, mondtam neki, hogy vigasztaljam, mire a fejét rázta, és kesernyésen elhúzta a szája szélét, méghogy telt ház, nyögte, és egy sem akadt köztetek, aki segített volna. Nem szóltam, félrenéztem inkább.