Benjámin, a legkisebb, az ágyon fekve a matracot rugdalja: bamm, bamm. Főbe lövöm magam! Eszter, a feleségem, úgy öntözi meg a cserepes virágot, hogy aztán „orrán-száján” folyik a víz. Nem bírom! Sandra, aki e lap washingtoni irodáját takarítja, mindig akkor kapcsolja be a porszívót, amikor a telefonhoz nyúlok. Szerintem élvezi.Már direkt úgy időzíti.Manó, a macskánk olyan bizalmatlan, mintha nem etetnénk évente hétszázszor, ezredfordulón innen és túl. Hálátlan dög! A szomszéd gyerek kosárlabdapalánkot kapott szüleitől. Reggelente fél nyolctól kezdve: puff, puff!

Ez közvetlen környezetem, családom (és egyéb állatfajták). Dúlok-fúlok mindennap, falnak megyek, vigaszt csak az internet jelent: kárörömmel olvasok róla, kit mi idegesít a fórumozók közül. „Lapis lazuli” ezeken akad ki: „Óraketyegés, de csak éjjel. Csapcsöpögés. Csámcsogás, cuppogás, műfogsortologatás. Horkolás.” „Kekke”: „ha a pasi az ízületeit ropogtatja. A bokáját ha csak megmozdítja, kattog, kiver a víz tőle”. „Tipetupa” nemcsak azt tudja, őt mi zavarja, hanem azt is, mi tesz be másoknak. „Én is falra tudnék mászni a ropogtatástól, rágcsálástól. Moziban is. Főleg ha zacskózörgetéssel is párosul. A csámcsogástól úgyszintén. A pasiknak tipikusan a körömreszeléstől borsódzik a hátuk. Meg a körömlakk szagától.”

(Kár)örömöm kiteljesedik csak, amikor megtudom: mindennapjaink boszszúságai demokratikusan oszlanak el, a Fehér Ház kerítése sem választóvonal. Ezt írta a The New York Times 2009 januárjában: „Barack Obama e hónapban Nancy Pelosi házelnökkel és más törvényhozókkal találkozott, amikor stábfőnöke, Rahm Emanuel idegesen ropogtatni kezdte az ujjperceit. Obama erre Emanuel hez fordult, nehezményezve zajos szokását. Ekkor Emanuel Obama bal füléhez emelte zavaró ujjperceit, és –mintha csak bosszantó kistestvér lenne – ropogtatott még párat”.

Ezt már Joe Palca és Flora Lichtman Amerikában megjelent könyvében, a Bosszantó dolgok: annak tudománya, hogy mi idegesít bennünketben (Annoying: the Science of What Bugs Us) olvasom. Mint azt is: ahogyan nem szeretjük a mindennapi életünket megkeserítő kis bosszúságokat, úgy szeretünk róluk beszélni, másokéi felett pedig örvendezni. Kárörömömmel csak az „emberi” vizsgát tettem le.

Az amerikai közszolgálati rádió, az NPR tudományos szakírója, illetve szerkesztője egzakt módon közelítette meg e szinte polihisztort követelő kérdést: egyes bosszúságaink fizikust, mások zenekutatót, megint mások pedig például nyelvészt igényelnek. Mi más vezette volna nyomra őket, mint saját kis bosszúságaik? – Brooklynból metróztam felfelé Manhattanbe, ahol dolgozom. A mellettem ülő fickó már a következő megállónál elővett egy körömcsipeszt, és fél órán keresztül nyesegette a körmét. Szuperül manikűrözött. Nekem viszont ment fel a vérnyomásom, izzadni kezdtem. Megbeszéltük Joe-val, és ahelyett, hogy nevetve elvetette volna, mint banális témát, úgy gondolta, kihozhatunk ebből valamit –nyilatkozta Flora Lichtman.

Lehet, hogy a pszichológusokat is boszszantotta a bosszúság, de nem annyira, hogy a düh („enyhe düh”) vagy a frusztráció mellett túl sok teret szenteljenek neki. Három fő tudományos jellegzetessége: kellemetlen, váratlan, bizonytalan ideig tart. (Angolul mindhárom az „un” fosztóképzővel kezdődik.) Annak magyarázatát pedig, hogy kit éppen mi idegesít halálra, az egyes tudományterületekről kell öszszegereblyézni, ám Palca és Lichtman elvégezte számunkra ezt a feladatot. Mindennapjaink egy közismert nyűge például, hogy mások mobiltelefon-beszélgetését kell végighallgatnunk, ráadásul – értelemszerűen – csak félig. Most már értem, miért szóltak rám egyszer egy kanadai vonaton az első sorból, holott én az utolsóban ültem! „Agyunk mindig megpróbálja kitalálni, mi következik ezután, mégpedig jelenlegi ismereteink alapján. Eképp szerzünk ismereteket a világról, de azt is tükrözi ez, mi a saját helyünk a világban. Ha váratlan dolog történik, az felhívja magára a figyelmünket, agyunk pedig ráhangolódik: kognitívan egy információra éhes, a kiszámíthatóságot szerető rendszerben élünk” – állítják a szakértők, hozzátéve a kiszámíthatóságot felborító mobiltelefonos féldialógusokról: „amikor az információ gyengébb minőségben érkezik, keményebben kell dolgoznuk rajta, hogy megértsük és rekonstruáljuk”. Ha ez bárkit vigasztalna a 6-os villamoson, csúcsforgalomban:

Mark Twain már a XIX. század vége felé, pár évvel azután megírta, milyen idegesítő hallgatni a féldialógusokat, hogy Bell feltalálta volna a távbeszélőt.

Nem is gondolnánk: a tudósok a legtöbb idegesítő dologra kidolgoztak magyarázatokat a saját területükön, anélkül, hogy a bosszantológia doktorai lennének. Hogy miért irritál, ha valaki jeget rágcsál? A testünkkel kapcsolatos hangok általában is zavaróak, mint Emanuel ujjropogtatása, a böffentés vagy a hangos, eltúlzott ásítás is. (Kimerítik a kiszámíthatatlanság és a bizonytalan időtartam már említett követelményét.) Vagy: szabálykövetőek vagyunk, ezért nem bírjuk, ha valaki megáll a mozgólépcső bal oldalán, mint egy hirdetőoszlop. Ruhába bújtatott kutya? Kognitív sérelem, az öltözetet az emberi fajjal asszociáljuk. Kizárólagosan emberi érzés ez. – Nem hiszem, hogy a macskámat zavarja, ha én viszont meztelen vagyok – így Lichtman.

Miért zavarja a franciákat az angol nyelv hangzása? Mert szokatlan a fülüknek a szótagok eltérő hossza. Körmünk csikorgása a táblán? Nos, ez az, ami mindenkit, mindenütt idegesít. Olyan frekvencián halljuk, 2-3 ezer hertz körül, amelyen az emberi fül a legsebezhetőbb. (Bár az is érdekes, miért élvezünk egyes kellemetlenségeket, mint például a szájunk a csípős csilipaprikát, a mazochisták a testi fenyítést.) Az állatvilágot sem kímélik a bosszúságok: az akváriumán keresztül piros postáskocsit észlelő tüskés pikót vagy a bikát, akinek szemében vörös posztó a vörös posztó. Mint ahogyan az élettelen világot sem, az atom-elektron mozgásokat „kifogásoló” mágnest, az anyagok legfrusztráltabbikát. A Bosszantó dolgok: annak tudománya, hogy mi idegesít bennünketet olvasva igazi közösségben érezhetjük magunkat: a bosszankodók globális társaságában.