Sokat nem kellett várni a névcserére. Évekig Gyurcsány Ferencet gyalázták nap mint nap, tegnap már azt kiabálták a Parlament előtt: „Orbán, takarodj!” És áttörték a parlamenti kordont, és füstbe borult a belváros – megint.

„Csak” ezúttal azok tiltakoztak a kormány politikája ellen, akiknek bennünket (és őket) kellene megvédeniük. A rendvédelmi dolgozók ingerültsége 2006 óta gyűlik. A helyzet ezért durvább.

A magunk részéről nem kívánjuk, sőt az egész ország tragédiájának tartanánk, ha a tömeg tiltakozására a hatalomból bármikor, bármelyik demokratikusan megválasztott miniszterelnöknek takarodnia kellene. Ha nem törvényesen menesztenék.

Nem tudjuk elfelejteni a politika azon általános alapelvét, miszerint olyan rendszert nem lehet építeni, amely mindenkinek csak jót tesz. Olyan társadalom nincs, amelyben mindenki mindig jól érzi magát, amelyben minden intézkedéssel mindig mindenki jól jár. És erről az igazságról a regnáló hatalom és sok tiltakozó is elfeledkezett. A kormányfő hisz, mert hinni akar.

Mintha úgy gondolná, ha ráolvasásként sokszor mondja, akkor nemcsak önmagát, hanem mindenki mást is meggyőz: a méretes megszorítások után senki sem jár majd rosszabbul. Sőt. Pedig ilyen nincs. Ha nincs – és nincs! – olyan politika, amely mindenkinek mindig csak jót tehet, hát olyan sincs, amely képes egy országot huzamosabb ideig úgy irányítani, hogy mindenkivel összevész. Gyurcsánynak sem sikerült. Orbánnak sem fog.

A külföld mindezért növekvő ellenszenvvel nézi a Fidesz magyar „forradalmát”. Orbán itthon meg azt kapja, amit tegnap: takarodj! És ha megy, akkor mi van? Mi itt maradunk minden ránk hozott bajjal.