Nem helyes azt gondolni, hogy véletlenül létrejött egy gondolkodni képes lény, aki megpróbál ésszerűséget találni a teremtésben – e mondatok nem az 1925-ös daytoni majomperben hangzottak el, hanem XVI. Benedek pápa mondta őket a 2011-es húsvéti virrasztáson, amikor felidézte a teremtéstörténetet.

Helyes vagy sem,mi van akkor, hamégis úgy gondoljuk: a végtelen szervetlen világ a lét általános formája, és a szerves élet – csúcsán az emberrel –mégis csak véletlen? Akkor – egyedül vagyunk a világmindenségben addig, amíg nem jutunk nyomára más „véletlennek”. Az ember azonban innen nézve is furcsa „véletlen”. Társas lény, közösségekbe szerveződik, önmagát, mint fajt csak együttműködésben tudja fenntartani. Egyénként és közösségként is hosszú utat járt be isten társaságában, akit ő teremtett a saját képére, mert nem tudja elviselni a magányt. Imaginárius, transzcendens, kozmikus társat kreált magának. Ez az isten pedig addig „él”, amíg teremtője nem talál másik „véletlent” a világegyetemben. Akkor isten „meghal”, mert nem biztos, hogy más „evolúciós termékek” is a transzcendens kezét fogják. Hogy egyáltalán van isten-fogalmuk. A pápa erre még mindig mondhatja azt: e „más véletleneket” is Isten teremtette, csak nem tudnak róla.

Mindez lezárhatatlan elnagyolt metafizikai vitának tűnhet, de a pápai jámborság nem téveszthetmeg senkit: a dogmatizmus híján van a szelídségnek. Az analízis, persze leegyszerűsít (hiszen honnan volna pél dául anglikán egyház a nagytermészetű VIII. Henrik nélkül), de azzal, amit XVI.

Benedek mond, kétségbe vonja az ember –válasszuk szét a szétválaszthatatlant – szellemi és társadalmi emancipációját. Kétségbe vonja, hogy nemcsak az egyházat, mint a vallás intézményrendszerét, hanem magát a vallást, benne a mindössze (és nem már) kétezer éves kereszténységet, s Jézust is történelminek tekinthessük. Végesnek. Az evolúció állomásának. S magukat is a fejlődés rendszerében szemlélhessük.

Érthető, hogy a pápa ragaszkodik a teremtéstörténethez és a keresztény egyház örökkévalóságához, ha nem ezt tenné önmaga értelmét kérdőjelezné meg. De igazolhatná mindezt azzal is: milyen jól megfér a még oly higgadt szemmel vizsgálódó tudós fejében is a racionalitás a vallásos hittel. Melankóliára azért akad ok. A ténylegesen szakrális vallásgyakorlók száma csökken, az Isten-hit mind elvontabbá válik a szekularizált társadalomban. Minden azt mutatja, hogy a felvilágosodás ötszáz éve alatt az emberbe végleg befészkelődött a kételkedés „ördöge”. A kíváncsiság.

A szándék, hogy megszabaduljon a Luther és Kálvin óta külső parancsból belső választássá lett hit kényszerétől. Nem a teremtéselméletben keres ésszerűséget, mert az ésszerűtlen volna, hiszen abban csupán akarat, épp Isten (megírt) akarata testesül meg, hanem a végtelenségben, bár nehezen fogja fel a végtelent, mert önmaga véges. A halált nem a túlvilági élet kezdetének gondolja, hanem először az élet részének, aztán ráébred: inkább az élet a „halál”, a végtelen szervetlen „élet” része. Az életnek nincs elrendeltetett, „kereshető”, teremtett értelme, azt ő maga (és közössége) ad, vagy nem ad neki.

És akkor a társadalmi emancipációról. Teremtjük-e mi magunkat?

A felvilágosodás és az ész hatalmának, a világ megismerhetőségének felismerése (és ennek zavarokat okozó abszolutizálása) nyomán az ember társadalmi egyenjogúsága is kiteljesedik. Mind inkább önmagát teszi uralkodóvá önmaga és szabadon alakított közössége felett. A szellemi és társadalmi szabadság utáni vágy hajtja. Hogy a szabadság hiányátmikor, ésmiért érzimeg, megmondani pontosan nem lehet. Zdenek Mlynár, a csehszlovák ’68 egyik vezéralakja szerint: „sem az egyén, sem egy társadalmi csoport, sem pedig az egész nemzet nem szeret úgy élni, hogy tudja, tetteit nem azok az értékek mozgatják, amelyeket a lelke mélyén helyesnek tart, miközben a félelem meggátolja, hogy úgy cselekedjék, ahogy cselekedni szeretne. Már az ilyen nyomástól való megszabadulást is újjászületésként üdvözli. Azt, aki segítette őt megszabadulni a félelemtől, bizalommal, szeretettel és támogatással halmozza el”. Jacques Barzun francia történész meg azt mondja: „a forradalmak nem tesznek mást, csak felszítják az emberekben bujkáló érzést, hogy a társadalomban való élet voltaképpen a szabadság szüntelen korlátozása. A freudi »rossz közérzet« örök motívuma”. Ám, a nagy forradalmak kora lejárt – mondja Tocqueville már a XIX. század közepén. Marx óta eltűnt a csak láncait veszíthető munkásosztály, az utolsó, amely hordozta volna az igazságosság megvalósulásának a reményét. Az anyagi gyarapodás nyomán mind több materiális féltenivalója van a polgárnak, s a tulajdon elnehezíti az embert.

A kapitalizmus csele, hogy hitelként felélhetjük holnap eladott (virtuális) munkaerőnket, tovább gyarapítja a féltenivalót – erősíti meg Tocqueville-t a XX. század végi tömegtársadalmak tapasztalataival John Lukacs történész. Egyetért velük Francis Fukuyama amerikai politikai közgazdász is: a posztindusztriális korban... a „nagy társadalom” eszméje és reménye már a múlté. A mind jobban tökéletesedő és terjedő technika hasonlóvá és összefüggővé formálja a nemzetgazdaságokat, s beilleszti őket a világgazdaság hatalmas egészébe. A modern élet növekvő bonyolultsága és információigénye nagyon megnehezíti a központi tervezést. A sosem látott jólét, amit a kapitalizmus megteremtett... a liberális államrendszer létrehozására ösztönöz, amely általános és egyenlő jogokat biztosít, s amelyben az emberi méltóság elismeréséért vívott küzdelem tetőpontjára ér. A polgári demokrácia apoteózisa ez. A „tökéletes” társadalom, egy olyan intézményrendszer dicsőítése, amely végleg összhangot képes teremteni az egyén szabadsága, érdekei és a közösség szabadsága és érdekei között. Csakhogy...

Csakhogy a polgári demokrácia nem egy eszmény állapotként való rögzülése, hanem keserves napi gyakorlat. Valahol elismeri ezt Fukuyama is: a liberális demokrácia politikai rendszerként akkor működik a legjobban, ha individualizmusát mérsékli a közügyek iránti érdeklődés, a kapitalizmus tevékenységét is megkönnyíti, ha individualizmusát a társulási készség ellensúlyozza. A liberális politikai és gazdasági intézmények életképessége a civil társadalmak egészségétől és dinamizmusától függ, időtálló intézményeket nem lehet törvényekkel létrehozni. A társadalom önjavító képes ségének fenntartása, amellyel saját deformációit időről időre ki tudja javítani állandó ébrenlétet követel, amibe a tömegdemokrácia polgára könnyen belefárad. A polgár menekülne, a felelősséget bízná másra. Kire? Figyeljünk Mlynarra: azt, aki segítette az embert megszabadulni a félelemtől – vagy, akiről ezt hiszi – bizalommal, szeretettel és támogatással halmozza el.

Ha azonban megrendül a bizalom az intézményrendszerben, és az emberek között is, azt csak ideig-óráig pótolja az egyetlen emberbe vetett hit. Kihűl, merev váz lesz a társadalom. Pedig minden a bizalmon alapuló társulási készségtől függ. Ahol ez a készség, a polgári emancipáció gyenge, ott életre kap az erős politikai koncentráció, ott az erő tartja csak össze a megfáradt közösséget. Hogy jön ide a vallás, mint konzervatív erő? Ilyenkor életre kelnek a világi szakrális szokások, életre kel a történelmi isten pótléka, a polgári demokráciát kikezdő földi isten. Isten valóságos földi mása. Ilyenkor nem magunkat teremtjük, hanem kiszolgáltatottjai leszünk egy magát istenivé felerőszakoló akaratnak.