Egy asztali látogató
A saját karfás, fekete műanyag székében ül, sose használ mást, és akkora, mint egy mezei mobiltelefon. Az ölében kézitáska, az orrán nehéz szemüveg. Ricilbetisz Hubertnének hívják, ezt ő árulja el beszélgetésünk egy pontján, hogy így és így hívják, „ráadásul”. A lánykori neve, mint mondja, fájóan érdektelen.
Azon túl, hogy az asztalomon ül, nem tolakszik, szépen megkérdezi, érdekel nek-e bizonyos vonatkozások az életéből, igaz, választ nem vár, hanem rátér arra, hogy ha a föld egy hordó, még inkább egy kötözött sonka, akkor a sínek annak az abroncsozata, illetve a kötözete vagy madzagzata. S hogy reméli, tudom követni. Másként mondva, a sínek hálózata az a cekker, melynél fogva az Úristen lóbálja a világot. Ha sín nincs, semmi sincs. Őnáluk egy árva karnis, egy valamirevaló levesestál nem volt sín nélkül. A sín persze az ő szájában sose egyes szám, egy sín nem sín, egy sín sehol a büdös életben nem tud találkozni, nem beszélve a biztonságos közlekedésről.
Tetszik tudni, mondja, fülészet ide vagy oda, nekem azért muszáj belátni szemészetileg is, hogy mi a pálya.
Szemészet vagy fülészet, kérdezem nem meglepődve, inkább tétován.
Mit viccelődök én vele, kérdez vissza, ha egyszer én is, jól láthatóan, a doktor Dekticinére várok, aki fülész. Hát, tudja, mondom, ha ez így van, én reggeltől estig a fülészeten ülök. Elég baj az, mondja, ámbár a hallás egymagában kutya füle, hogy így fejezze ki magát, mert látni akkor is kell őneki, amit kell, az ablakon túl el muszáj lásson odaföl a kanyarig, lefelé meg legalább az előszobáig, de még jobb a kertkapu, ezért van nyitva tavasztól őszig a bejárati ajtó, a rálátás kényelméért.
Látja, hogy egy szót se értek, de a hangsúlyai elárulják, rég belátta, tele a világ megmagyarázhatatlan jelenségekkel, az emberrel az élen, s az ő felvilágosító erőfeszítése nincs arányban a megértetés kis hasznával – a vége úgyis csak furcsálkodás és hitetlenség. Maga most ezt az egész helyzetet elintézi azzal, csóválja a fejét látogatóm, hogy biztos valami vacak szárnyvonal az, amiről beszélek, de ez óvatlanság, erre már mások is ráfi zettek, tűzhányó-vonatkozásban is, meg másban is.
Ugyan kérem, kacag föl, s a kacagása úgy akad el a monitorom mögötti homályban, mint valami inggomb, gyűrűből kihullott féldrágakő. Hallani könnyű, hallani folyton hallom, mondja, mármint a zajt, az egész zajfonatot, mintha copfja volna a múltnak vagy minek, amiből mindig csak a baj van, egy ilyen nehéz, sokágú dologból. Szóval hallani őszerinte mindenki hallja, ki így, ki úgy, de hát a sok zajongásból ember meg nem tudja mondani, melyik kihallás az igazi? Melyik szálon jön el idáig a vonat, hogy ne kerülgesse a forró kását.
Egyébként őneki az átlagnál többször akarták kitépni a haját, mondja mosolyogva, aztán mindig csupán lenyírás lett a vége, s erősebb, elszántabb haj. A természetet nem lehet legyőzni, teszi hozzá, ötvenhatban három kicsike ávós bújt el ebben a hajában, később egy fél patika és egy fél trafi k, márpedig ezek érzékeny helyek, a haj zugai, nem szeretik, ha leöntik őket például petróleummal. A petróleum a fejtetű esküdt ellensége, de gyufával babrálni nem gilt a közelében, még ha féllábú is valaki. Egy mozdony ezért se hányjon neki szikrát.
Tudja, ha látom a pályát, akkor az más, balra nézek, jobbra nézek, s akkor van kis nyugtom. Ha ne adj’ isten jön valami, látom, hogy mozdony-e vagy vaddisznó, mert most már annyira benőtt minket az erdő, hogy van vaddisznó, nem is egy. De elugrani mindig lehet, és majdnem minden elől, az ő szöcskelába, öregasszonyba pláne, aranyat ér. A fülésznő, igaz, kissé pikírten azt kérdezi néha tőle, hogy mért nem lép fel jó szakember, s úgy mos fület, mint a Niagara.
A szűnetlen ciripelés az persze éjjel-nappal jelen van, az olyan, mint a csönd, nem is a sínekből szól, hanem alóluk, esetleg a forró levegőjükből. Tulajdonképpen ez jelzi, hogy a Hubert áram alá helyezte a rendszert. Van egy keskenyke légpárna, egy délibáb, az prímául viszi a hanghullámokat, abban, mint valami ellapított dunyhában előbb megérkezik a hang minden másnál.
Erről az öngyilkosok szerencsésebbje is beszámol.
Úgy higgye el, mondja Ricilbetiszné, hogy négyéves se voltam, már ki volt élesedve a tollhallásom. Igaz, eleinte hamarébb ugrottam ki az ágyból a kelleténél, ért sok fájó kikacagás, míg meg nem tanultam, mikor kell, illetve mikor muszáj. Az nekem remek iskola volt, uram, nem is vittek el, ne féljen, időben súgott az én tollas angyalom, Zsuzsi hopp, és ugrottam is, be az ágy alá, fölöttem meg zumm, csak úgy szállt a piros toll, sikoltozott a háznép. Nekem meg semmi bajom, legurultam a töltés oldalán, csak a kövektől a térdem fölzúzódott, meg kettérepedt a kisbőröndöm, amolyan gyerekbőrönd.
A nagyobb baj az, mondja, hogy amikor kijött az ágy alól, egyszer csak azt látta, színegyedül van. Mert mindenkit elvittek, üres volt a ház. Ebben a mostani érában nem illik mondani, de konkrétan csendőrök. Ő meg bekerült egy árvaotthonba, aztán nevelőszülőkhöz, aztán egyszer azt mondta, nem érdekli semmi, hazamegy a szülői házba. A ház szerencsére állt, ugyanitt, ahol most, ki volt utalva, teljes terjedelmükkel lakták a Ricilbetiszék. Előbb el akarták zavarni őtet, aztán megszánták, befogadták, annyira, hogy a végén már hiába könyörgött, nem engedték el, hozzáadták az egyetlen gyerekükhöz, a Huberthez, aki féllábú volt, és igazán volt oka haragudni a világra, szerencsére a hobbija az élete végéig megnyugtatta, ha már ő, a felesége erre nem volt képes alkatilag.
A cirpelés az cirpelés, az jöhet a hallókészüléktől is, de van, hogy a sín maga rezdül meg, s ez már kereket jelent, akármilyen távolit is, ezért aki előrelátó, nem terít rá szőnyeget, futót se, semmit. Maximum söpri, olajozza. Egy sínpár mindig a végtelenből hoz üzenetet, hisz ki tudja, hogy ott kivel találkozik magán kívül. Ahol sín van, ott bármikor jöhet vonat. Különben is, mondja, minek annyira berendezkedni, elfedni a realitást, hogy huzat az élet, amivel nem azt akarja mondani, hogy ne tartana ki ez a jelenlegi domborzat, ameddig ő él. Nem akar ő mondani semmit, lényeg az, sínen vagyunk, csak jön a vonat, ahogy az ő apósa szokott viccelődni börtönviselt, ám rém kellemetlen ember létére.
Vagy maga a Hubert, anno, azzal a régi viccel, hogy megáll a nyílt pályán a kommunizmus vonata, de ezt kocsmában, társaságban egyformán mesélte. Szóval megáll, és nem megy tapodtat se. Megáll, kinn meg a semmi, a sivárság, a Szahara. Na, mondja a Kádár, hát tessék azonnal megjavítani. De hiába javítják, nem indul. Egy nap, két nap, nem indul. Már szomjas mindenki, meg éhes, kapnak össze feszt, az egész központi bizottság. Na, akkor egyszer a Kádár föláll, csöndöt kér, és ünnepélyesen bejelenti: elvtársak megérkeztünk.
De az életnek ezzel a részével a Hubert nemigen foglalkozott, hanem szépen lassan kiépült a hálózat az ő lakásukban, aztán az öregek halála után az egész házban, ahogy az egerek kifúrják a sajtot, úgy. Nem terepasztal, hanem tereplakás, mondta a Hubert, aki fél lábbal is csodálatosan tudott közlekedni, megvoltak a járatai, nem volt gyorsvonat, amit utol ne ért volna, ha akart.
Néha napokra eltűnt, felült valamelyik svejci szalonkocsijára, aztán hol a spájzban, hol, tisztesség ne essék szólván, a vécétartály fölött csiripelt fel a morzekészülék, hogy például Szocsiba mentem, vagy Karlovy Varyba, mert ezek voltak a kedvenc helyei, lombfűrésszel kivágva, s megfestve, még a gyógyvíz is. De a legtöbbször nem ment sehova, csak ült, és nézte, ahogy zakatol neki a mindenség, beült középre, mint egy féllábú nap, és nézte a bolygórendszerét a halála pillanatáig.
Most én nyilván azon gondolkozom, mondja megértően Ricilbetiszné, hogy ez az ő egész meséje nem stimmel, és ebben igazam van, persze hogy nem stimmel, ő se érti, de attól még bármi előfordulhat, amire az ember legalább a minimális előkészületeket tegye meg. Mármint az elugrásra. Ez a műanyag szék aranyat ér, könnyű, mint a pille, ő elrugaszkodik, s a székkel együtt máris kikerül a veszélyzónából. S talpra, valamint széklábra esik. Ezt meg is mutatná, bár íróasztalon kissé veszélyes, de sajnos ő következik a Dekticinénél, s az egészség mindennél fontosabb.
