A szakadék, ami mögöttünk van
Aztán az ismerős szitu: „Reggel az első, hogy bekapcsolod a számítógéped még mielőtt kimész kávéra a konyhába, e-mailt küldesz a melletted ülő embernek.” Jó, ezek apró kis butaságok, de a felsorolásnak második része is van a „mi, 80 előtt születettek” szocializációjáról. Azok is tele vannak apró kis butaságokkal, de ha a kettőt összeveted, rájössz, hogy az elmúlt húsz évben kultúrtörténeti váltás robbant be, amit igazán nem reagáltunk le, illetve amit valahogy tudatunk peremére toltunk. Vagyis, hogy életünkben nem csak a rendszerváltás volt nagy fordulat (sokk, ha úgy tetszik), ezek az apróságok is, melyek ugyan köznapiak voltak, legalább olyan radikális antropológiai változásokat hoztak, mint a politikai-gazdasági fordulatok.
Például „nyáron a közeli kis erdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk, mi az a pollen és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. (Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki Rambónak csúfol – Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)”
Rendben: az egy más világ volt, de a mából nézve mintha fényévnyire lenne, mert ma elfelejtett beléptető jelszavakkal bajlódom, bosszankodom egy-egy kommenten, ami valamelyik közösségi portálon szólt be nekem (fogalmam sincs ki lehet), „a „PIN kódot ütöm be a mikróba tévedésből” (ahogy a szöveg írja). Vagyis ma az IT (információs technológia) világában élünk, a szerelőt a netről hívjuk ki és nem a Franci bácsinak szólunk, hogy jöjjön, mert folyik a WC-tartály. A változás sebessége a rémes: hipp-hopp csöppentünk egy teljesen más világba – közben meg az a fura, hogy nem is vesszük már észre, mekkora cezúra választja el azt, amiben a 80 előttiek éltek, azoktól, akik ma húsz körüliek. Ők sem értik, csak néha rádöbbennek, mikor ilyen szöveg fut számítógépről számítógépre: „tizenöt különböző telefonszámod van egy háromtagú családhoz”. 80 körül tán még telefonod se volt, és ha volt, olyat, hogy „hol vagy?” eszed ágába se jutott megkérdezni. (Maurizio Ferrari könyvcímét kölcsönöztem ide, mert szerinte a mobilozások 90 százaléka ezzel a kérdéssel indul, amin még Umberto Eco is elcsodálkozott.) Egy fél generáció alatt állt feje tetejére egy életforma.
De lubickolok tovább a „beesett” szövegben. (Bár hallom, hogy morogsz, szerinted ez már nosztalgiázás, pedig nem az: a generáció tagjai, akiknek gyorsan erre az IT-re kellett váltaniuk, ma a legszebb férfikorukban élnek, vagy csinos üzletasszonyok valahol, szóval ez a szöveg nem nyuggerek témáit meséli.) „Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videolejátszója volt, vagy esetleg Spectruma (az egy számítógép volt), de szó sem volt Playstationról, Nintendóról, műholdról és kábeltévéről, DVD-ről, fitneszklubkártyáról.” És akkor jön az, amitől elolvadtam: „Viszont voltak barátaink. Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpongasztaloknál. Vagy ha mégse, akkor egyszerűen felcsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a mién ket, sem az övékét!” Ez a félmondat telitalálat: a felcsöngetés, és a beengedés. Hogy ilyen egyszerű volt. Nincs egyeztetés, ajándékvivés, meg revanzsálás. Ma, ha egy kis krapekot meghívunk, az akkora szervezés, kajakészítés, „jöjjünk érte, vagy ti hozzátok vissza?”, hogy csak ritkán vállalkozunk rá. „Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást,mégis itt vagyunk.” Igen, elfelejtettem említeni, hogy a „beesett szöveg” írója hősnek becézi korosztályát, mivel „kibírták” a pollent, a csapvizet, a zsíros kenyeret, a kolbászt – ma kinyúlnánk ilyen „életellenes” kaják említésére is.
„Mi még csapból ittuk a vizet és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel.
Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót.” A „szúr”-nyafira én is emlékszem (gyerekeimtől), de hogy mikor tértünk át PET-palackra, nem tudom. Úgymaradtunk, pedig hányszor bizonygatták, hogy mindegyik (bármelyik) tele lehet ilyen-olyan toxinnal, a csapvízmeg tiszta. A marketing kezében a lelkünk.
„Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani... Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv-telefon se nagyon volt.” Játszani... – csak nézem, hogy Nyuli fél háromra jön haza, leül hf-et gyártani, aztán franciaóra és este hétre ér haza. Tizenkét óra tömény munka – Játék? Ugyan kérem. Mert, hogy ebben a korban terhelhetők, és nyomatni kell, mert jön az érettségi, a felvételi, matek meg nyelvek. Játék? Csak Schiller úrnál: „az ember csak akkor igazán ember, ha játszik” – szép kis utópia. (Mellékszál: ki merné leengedni gyerekét a grundra – ami már nincs is –, jön a lopógeng, a szatír, vagy egyszerűen csak rossz a társaság, csupa veszélyzóna.) Szóval: be vannak zárva és keccsölnek. És mégis tudnak unatkozni – nem csodálom. Ezért közben játszódnak a neten, Facebookon, SMS-eznek – egyre ritkábban haverkodnak face-to-face alapon. „Hello, cső”, pár szó – és ennyi: többre nincs se igény, se idő, meg energia. (Korábban azt mondták az ilyesmire, hogy „elidegenedés” – valaki emlékszik még erre a szóra? Jobb, ha nem, Hegel–Marx-forrásvidékről való.) Ízlelem a mondatot: „kimentünk játszani”. Akkor. Nem is olyan régen. Értem én: valahogy be kell törni azt a kisembert a tizennégy órás munkaidőbe (Örüljön, ha majd lesz neki...)
Információs forradalom – steril világ. Tele vagyunk kütyükkel, mobil internetezés nélkül nemigen élhetsz. (Bár itt finnyáskodom, titokban lelkesedek egy szuper okostelefonért, vagy egy e-book-olvasóért, szóval, a mánia engem is elért.) De – most ugrok egy nagyot – a gyógyászatban egyre többet beszélnek arról, hogy mennél több és mélyebbre „látni képes” berendezés segíti a diagnosztikát, annál inkább háttérbe kerül a beteg, mint egész ember. Régen a doktor bácsi kopogtatott, kikérdezett – bár ma is érvényben van ez a protokoll – de jobb, ha elküld még három gépre, többet lát, aztán átad a szakorvosnak. Sokat nem beszélünk egymással: a gépek mindent tudnak: adathalmaz leszel.
Ez most csak azért jutott az eszembe, mert az összes kütyü, ami belépett az életünkbe, többé-kevésbé virtualizálja a másik embert, az én-te kapcsolatot, a társas viszonyt. Nem vele, hanem egy géppel (programokkal) beszélgetünk, nem barátkozunk, nem szeretünk valakit, hanem kommentelünk egy nicket. Benne vagyunk egy sor közösségi portálban, sok barátunk (valójában még ismerősnek sem mondható fikciónk) van, hiszen ezeket javarészt csak álnevek révén ismerjük, mégis azt hisszük, tele vagyunk haverral. Nem látszik, hogy ezekben az esetekben nem ember beszél emberrel, hanem gép a géppel. Ezt a fura torzulást Jaron Lanier, a „virtuális valóság” egyik guruja írta meg (You are not a gadget. A Manifesto – Te nem kütyü vagy, Kiáltvány c. 2010-es, jellemző címet viselő könyvében).
Összevissza kanyargok, messze vagyok már az asztalomra beesett „városi legendaként” keringő szövegtől. Ne rám figyelj: az a szöveg tündéri pontossággal írja le, hová fejlődtünk (süllyedtünk), és hogymi is a bajunk, amikor depressziósok vagyunk, vagy csak érthetetlenül szorongunk.
