Akárcsak a francia Rousseau, kissé kételkedett a haladásban. „Találmányaink csinos játékszerek csupán, amelyek elvonják figyelmünket a komolyabb dolgoktól. Javított eszközök javítatlan célra... Nagy dérrel-dúrral mágneses távírót építünk Mainből Texasba; de hátha Mainnek és Texasnak nincs is semmi fontos közlendője.” Öreges dohogás lenne? Thoreau, amikor ezeket írta, még harmincéves se volt. De tényleg, mi van, haMain államnak nincs mondani valója Texas számára?

H. D. Thoreau XIX. századi amerikai gondolkodó nevével Amerikában minden iskolás gyerek találkozik, hiszen igenlő tanítása az állampolgári engedetlenségről máig megszívlelendő és éltető eleme a demokráciának. Az államnak az egész világon egyre növekvő, a társadalom életének mind nagyobb és tagoltabb mélységeiig ható tevékenysége csak akkor elfogadható, ha az párosul az azt kontrolláló állampolgári engedetlenség jogával és gyakorlásának lehetőségével. Ezt se belátni, se elfogadni nem könnyű. De maradjunk most csak a szerzőnek a hírekről tett megjegyzésénél.

Thoreau ironikus észrevétele, „tettetett naivitása” szimpatikus lehet, de tapasztalhatjuk, az, hogy van-e vagy nincs mondanivalónk, nem oszt és nem szoroz; az információ áradata csillapíthatatlanul növekszik a vágtázó technika jóvoltából. Lehet persze, hogy összekeverjük az információt a kommunikációval. Az informatikusok számára a jelentés irreleváns, az információ tárolása, tömörítése, továbbítása szempontjából a mondanivaló lényegtelen. A kommunikátorok számára viszont a jelentés a fontos. Társadalmi szempontból pedig különösen lényeges az információban foglalt jelentés, az meg kiváltképp, hogy a hipermodern technikai eszközök által közvetített információk miként oszlanak el közöttünk. Egyszerűen szólva: ki és hogyan van informálva.

Érdekes vizsgálat eredményét adta hírül a közelmúltban az amerikai Newsweek magazin. Ezer amerikai állampolgárnak tették fel azokat a kérdéseket, amelyeket egyébként a jogilag állampolgárságra érdemesnek tartott bevándorlóknak szoktak feltenni az állampolgári vizsga kereté ben. Egyszerű kérdések az amerikai történelemről és a politikai rendszer működéséről, a társadalom állapotáról. A válaszolók 38%-a elbukta a tesztet. Eddig nincs ebben semmi különös. Ez alighanem Magyarországon is így lenne, mert nincs olyan egyszerű kérdés, amire ne születnének tömegével kapitálisan hibás válaszok. A „Mit ünnepelünk március

15-én?” kérdésre csőstül jönnek az olyan feleletek, mint a „mohácsi vészt”, vagy „1956 bukását”. Szóval érdekes lenne összevetni a saját tapasztalatainkat az amerikai vizsgálatot végzőkével. A vizsgálat oka és kiindulópontja az volt, hogy demokráciában a politikusoknak számít az állampolgárok szavazata, s a népszerűségi versenytől űzötten adnak is a választók véleményére, legyen szó egy háború indításáról, vagy a költségvetési hiány befoltozásáról. A működő demokratikus állam – s ki vitatná, hogy Amerika az – kellően informált állampolgárokat tételez fel. Olyan ez, mint a piac üdve a gazdaságelméletekben. Mert ha a piaci szereplők kellően és egyenletesen informáltak, akkor a piac csodákra képes. Csakhogy a piacokon mindig bőven akadnak rosszul informáltak – a demokratikus közéletben dettó. Pedig ha szabad a sajtó, a demokratikus nyilvánosságban nincs hiány információkban, s akkor mégis honnan az információ özönében élő amerikaiak között ez a nagy információhiány? A tájékozatlanság egyik oka lehet – vélik az elemzők –, hogy igen bonyolult az amerikai politikai rendszer, nehéz átlátni – de gondoljunk csak a magyar választási rendszerre. Mások az alacsony jövedelműek gyatra iskolázottságában látják annak okát, hogy az amerikai állampolgárok nagy része beleveszik az információk tengerébe – mi pedig gondolhatunk az iskolásaink gyenge szövegértésére, végtelenített vitáinkra a közoktatásról.

És amikor azt kérdezték például, miként lehetne a nagy költségvetési lyukakat betömni, a megkérdezettek közül nagy számban úgy vélték, hogy a szövetségi költségvetésben 27%-ról 13%-ra kéne csökkenteni a külföldi segélyeket – holott a valóságban ez egy 1% alatti tétel. Nálunk se lenne meglepetés egy ilyen típusú eredmény az ország állapotának bármely mutatójáról. Elég csak az államapparátusra, azon belül az önkormányzatokra gondolni, hogy ezek csökkentésének demagóg propagandája milyen megtakarítási hiedelmeket kelt állampolgári népességünk körében. Holott releváns összehasonlításokból kitűnhetne, hogy csak kis összegek rövid távú megtakarítása áll szemben hosszabb távú igazgatási és politikai károkkal. De nem ismerjük a megfelelő arányokat, nem vagyunk a kellő információk birtokában. Ám kérdés az is, hogy ki az, aki kellően, s ki az, aki kelletlenül van informálva?

Kiderül az elemzésekből, hogy a politikai színkép két végén, tehát az egymással polárisan szembenálló politikai csoportoknál a közügyek tárgyi felfogását tekintve jó az informáltság. Minél inkább közép felé haladunk azonban a politikai spektrumon, tehát az egymáshoz politikailag békés közelségben lévő csoportokhoz, annál hitványabb a tájékozottság, annál inkább hiányzik a döntésekhez a kellő informáltság. Van ebben valami meghökkentő. Hiszen a közügyek demokratikus megoldásánál komoly feltételnek tekintjük a konszenzuális megközelítést, a viszonylagos harmóniához szükséges kompromisszumkészséget, azt, hogy a társadalom ne bomoljon egymással ellenségesen szembenállókra. Erre kiderül, hogy a békés közép, a hallgatag, nem veszekedős többség nem is tudja, miről van szó – és jórészt nem is érdeklődik iránta.Mindenesetre, ha jók az adatok, s helyesek az ebből levont következtetések, akkor azzal szembesülünk, hogy Amerikában a szélsőségesen egymásra fenekedő, a politikai békétlenség tüzére minduntalan olajat loccsintó csoportok a társadalom fontos kérdéseiről viszonylag jól informáltak, a tágas centrum viszont az iskolázatlanság és a közömbösség miatt e szempontból inkább a nem tudás politikai lelőhelye. Csak nem így van nálunk is!? Csak nem arról van szó a nagy nemzeti-konzultációzás közepette, hogy a meghivatkozott békés többség nem is tudja, mi történik valójában?