A könyvtároslány
De hát akadhat valaki, akinek ez a munka annyira megtetszik, hogy esetleg egy másik faluban, ahol nincs ez a mesterség még lefoglalva, efféle üzemet nyisson, végül is tényleg nem kell hozzá sok minden. Az is mennyire nagy dolog, hogy a sima csapvizet összekutyulják valami szar buborékokkal és máris lehet érte pénzt kérni. Más alkalommal a helyi asztaloshoz mentek el, szóval ez is egy lehetőség, bár az asztalos elmesélte, hogy ebből a lehetőségből még ő sem él meg, mióta az emberek tucatbútorokat vásárolnak. Ha valaki más is ezt a szakmát választaná, akkor csak tovább romlana az ő helyzete, s azé a másiké se lenne jó. Egyszer a gyerek apja is eljött, hogy a termelőszövetkezetet dicsérje.
A gyerek nagyon szégyellte magát, hogy ilyen apja van, aki a lehető legrosszabb munkákat ajánlja, amihez semmi szakértelem nem kell, és dög hőségben kell csinálni vagy dermesztő hidegben, s ha se ez nincs, se az, akkor biztos büdösben. Ráadásul mindehhez hajnalban kell kelni. Az apa mondta utána a gyereknek, hogy ő mennyire becsüli a tanárokat, mert biztos megőrülne ennyi rendetlen gyerektől, s hogy mennyivel jobb bogyós gyümölcsöt termeszteni hektárszám, mert a növények nem zajonganak, csak nőnek csendben, észre sem veszi az ember, hogy fejlődnek, mégis fejlődnek.
Végül a magyartanárnő is kiharcolta, hogy menjenek el a könyvtárba, hátha valaki könyvtáros lesz a diákok közül, ugyan már volt könyvtáros, tulajdonképpen már minden volt a faluban, legfeljebb az ábécébe vettek fel tanulókat, mert a fiatalabb eladók elmentek szülni, de amint visszajönnek, akkor ezeket a tanulókat is elküldik, ha közben nem mentek el szülni. Nem sok perspektíva mutatkozott a faluban, a gyerek számára szinte semmi, mert a parasztoknak az, hogy régészet, nem mondott semmit, ha a kertet ásod föl, az már valami, de hülye régi kövekért meg cserépdarabokért feltúrni a földet teljességgel értelmetlennek tartották. Egyszer, amikor a falu határában avar sírok után kutattak az elszánt archeológusok, odamentek megnézni ezt az értelmetlen munkát, meg hallgatták este a kocsmában a Herda Pityut, aki elment napszámban a régészekhez ásni, hogy mennyit kapott egy napra.
Ez az összeg a téesznapszámnak pont a duplája volt. Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy egy értelmetlen munkáért ennyire sok pénzt lehet kapni. Biztos aranyat keresnek, azért, mondta a Banda Lajos. Mire mondta a Herda Pityu, hogy csak fekete cserépdarabokat találtak. Abban volt az arany, csak összetört, mondta valaki hátulról, s amikor a régészek végül otthagyták a munkagödröket, az éjszaka leple alatt számtalan falusi lakó próbálkozott zseblámpa mellett kapirgálni, hátha ők lesznek azok a szerencsések, akik megtalálják az avarok kincsét, mert ekkorra már így emlegették. Egyesek ismerni véltek egy embert, aki már korábban, mikor szántott, az eke kifordított egy nagy fényes tányért, s abból épített házat.
Akkor a könyvtárba is el kell menni, mondta a tanárnő, mert az fontos, hogy egy ember, ha nem is lesz könyvtáros, tudjon könyvtárat használni. A könyvtár egy kicsi könyvekkel zsúfolt terem volt, a művelődési ház oldalában. A könyvtáros alig fél éve dolgozott ott, mert az előzővel valami betegség történt, s nem tudta ellátni a feladatát, s épp kapóra jött, hogy ez a lány elvégezte a gimnáziumot Budapesten, az egyetemre nem vették föl, az apja meg olyan volt, hogy ha nem vettek föl az egyetemre, akkor hazajössz ide a faluba, nem engedem, hogy Budapesten kurva legyen belőled. És a lány nem tudta azt mondaelőkészítő tanfolyamra sem mert hivatkozni, ami nélkül kizárt, hogy jövő évben felvegyék, s valóban nem is vették fel később se, de akkor ezt még nem tudta.
Úgy érezte, hogy ez az egy év az utolsó, amit a faluban tölt, ahol az utcán nem lehetetlen végigmenni egy korszerű szoknyában, mert vagy az öreg fekete ruhás asszonyok kikiabáltak az udvarból, hogy kilóg a feneked, vagy a kocsma előtt üvöltöztek meg fütytyögtek neki a részegek, akik hirtelen a mámortól megtáltosodva kelendő férfiaknak érezték magukat, s gondolták, ennek a lánynak ajándék volna egy velük töltött pásztoróra, mert különben közülük sokan pásztorok is voltak. A lány gyűlölte a falut és azt az apát, aki ilyen életre kényszerítette a lányát, bár ekkor még nem látszott, hogy ez az élet nem csak egy évig tart.
A gyereknek nagyon tetszett a könyvtár, különösen, hogy a könyvek mellé egy ilyen lány is jár, hogy nem csak az Ifjúsági Magazinban érdemes a szép lányokról készült fotókat nézni. Ki akar beiratkozni, kérdezte a tanárnő. A gyerek rögtön jelentkezett. Tudtam, mondta a tanárnő, bár azt nem tudta, hogy a roskadásig pakolt polcokon túl valami más is motiválta ezt a beiratkozást. A gyerek úgy érezte, mikor ment hazafelé, hogy ő nem is a könyvtárba, hanem a lány szívébe iratkozott be. Erre gondolt, mert sok olyan dalt hallgatott, amiben szerepelt ez a szó, hogy szív. És most azt érezte, hogy ezek a dalok valóra válnak.
Másnap már el is ment, hogy kivegyen könyveket. Nem volt senki, nem annyira olvasnak a parasztok, a nemparasztok meg nem akarták azt a látszatot kelteni, hogy nincs otthon elég könyvük. Nekik a könyvtárba menet olyan volt, mintha szegénységi bizonyítványt állítanának ki magukról, hogy na, elvégeztem Egerben a tanárképzőt vagy Zsámbékon a tanítóképzőt, de arra már nem futotta, hogy egy életnyi fogyasztásra megfelelő könyvet vásároljak. Inkább nem olvastak, de semmiképpen nem iratkoztak volna be a helyi könyvtárba. Lehet, hogy néhány férfi szívesen megtette volna, de falusi férfi aknál a könyvtárba járás nagyon átlátszó trükk, a feleségek csak odakukkantanának, milyen a könyvtáros, s rögtön látnák, hogy itt aztán nem a kultúra fogyasztásáról van szó.
Egyedül volt a könyvtáros, mikor a gyerek ment. Örült a gyereknek, hogy végre valaki. A gyerek nem ment a polcokhoz, csak ott ácsorgott a könyvtároslány előtt, s valamiről beszélt, hogy mit olvasott legutóbb, a lányt nézte, s hogy igaz, van ez a korkülönbség, de ezt pár év és behozza, s akkor már nem lesz, vagyis, gondolta később, persze hogy lesz, de másképp. A könyvtároslány nem bánta, hogy a gyerek ott marad, mondta, hogy nem is gondolta volna, hogy ennyi mindent tud, meg hogy neki az osztálytársai sem tudtak ennyit a gimnáziumban. A gyerek nagyon büszke volt magára, az igaz, hogy mindig csak olyan témákról beszélt, amiket tudott, olyan témát, amiről keveset vagy semmit nem tudott, soha nem hozott szóba. Így nem derült ki például, hogy hiába ismeri a knósszoszi palota öszszes freskóját és Sir Arthur Evans legendás életét és halálát, a fogamzásról például fogalma sincsen, és nem is merte elképzelni, mert félt, hogy akkor ez a szép lány is belekeveredik, s azt ő egyáltalán nem akarta.
Napi vendég lett a könyvtárban. A lány mesélt Budapestről, hogy például ismert híres beatzenészeket, akik arra jártak próbálni, amerre ő is járt iskolába, s hogy azt mondták ezek a híres zenészek, akik a lányhoz képest öregek, majdnem harmincévesek voltak, hogy helló, csajok, és rágtak egyet a rágón. A gyerek utálta ezeket a beat zenészeket és elhatározta, ha az ő számukat játssza a rádió, akkor majd mindig kikapcsolja. Harmincévesen gimnazista lányokra hajtani, undorítónak tartotta, de azért elképzelte magát, amint ezekkel a divatos hangszerekkel megy az utcán és odaszól ehhez a lányhoz meg a barátnőihez, hogy helló, csajok, a lányok meg, hogy fú, mennyire szeretjük, amit játszol, fú, az a kedvenc számom, hogy, és mondanak egy címet. És ti mit mondtatok, mikor azt mondták, hogy helló, csajok? Á, semmit, mondta a lány, ilyen rockzenészekkel nem szabad szóba állni. A gyerek megkönnyebbült, és csak esténként jutott eszébe az a változat, hogy mégis visszaszóltak és hogy mi történt ezután, s az a történet annyira fájt neki, hogy majdnem sírt a dunyha alá bújva az ágyban.
Már hónapok óta járt a könyvtárba, mikor az anyjának is feltűnt, hogy a gyerek, mikor kellene, hogy krumplit csirkázni vagy kukoricát darálni, na, akkor nincs sehol. Azért kell menni, mondta a gyerek, mert a könyvekből lehet tanulni. Jó, mondta az anya, de nem a feladatok rovására. Ez is feladat, mondta a gyerek, mert hogyan lehetnék én például a Vértes László utódja az őskori ásatások terén, ezt a nevet ismerte, s ez egy épp olyan korú régész volt, aki számítása szerint már nyugdíjas lesz, amikor ő munkába áll, szóval az az állás megüresedik, mert a régészet is olyan egy kis országban, mint a helyi szikvízüzem, már évtizedekre megvannak az alkalmazottak. Ha apád megtudja, érvelt végül az anya. De mire hazaér, már itthon vagyok, mondta a gyerek.
Mindig otthon volt, mire végre az apa is, mert sokáig tartott a munka, amióta felelős beosztásban volt, azóta sokszor hét is volt, meg nyolc, mire hazavergelődött. Persze a nagyanyja szerint ez tuti nem a munka miatt van, de az anya biztos volt abban, hogy ez munka, mert az apa minden este hullafáradtan dőlt az ágyba. Egy nap mégis korábban érkezett, s akkor rákérdezhetett volna, hogy a gyereke mért nincs otthon délután ötkor, de ezen a napon a gyerek is korábban érkezett. Meg a következőn is. Úgy volt épp, mint az apa. Hogyhogy most korábban, kérdezte az anya az apá tól, sikerült úgy szerveznem, hogy most már nem kell tovább bent maradnom.
Az anya örült, s fel sem tűnt neki, hogy a gyerekkel is ez van, s hogy a gyerek nem olyan, mint amikor későn jött haza. Otthon volt, ez volt a lényeg, nem jutott eszébe, hogy megkérdezze, mi történt a könyvtárban, miért zár előbb, és nem tudta meg, hogy nem zár előbb, csak valaki megérkezik két órával a zárás előtt, és a gyerek akkor úgy van, hogy jobb elmenni, és mindennap el is jött, hazáig potyogtak a könnyei, nem vette észre a hülye kutyákat, egyáltalán nem tudott arra figyelni, hogy féljen, sírt, és elhatározta, hogy pár év múlva visszajön a könyvtárba és végez azzal a férfival, aki zárás előtt két órával érkezett, aki miatt végül is ez a lány örökre ott maradt abban a faluban, ahol utált lenni.
