A kisebb máltai településeken ősi hagyomány, hogy ilyen fárasztó időkben együtt jár el az, aki kihordja a kopogtatócédulát, és akit illet – nem terhelik így a szavazót, aki esetleg napokig magánál tartaná, talán az otthoni rumliban még el is veszítené a demokrácia egyik legfontosabb és legértékesebb papírlapját. A 8-10 ezer lelkes kis városban legalább három hétig tart, mire a polgármester találkozik az összes választójával,

napi legalább hat kőkemény órát végig kell dolgoznia, de megéri, mert azt a határtalan, mámorító szeretetet, amit a személyes találkozó lehetősége magában rejt, nehéz volna más pillanatokban ennyire érezni. Szinte nincs ember, aki a postástól átvett nyugdíj vagy más levél mellett vissza ne adná az ott és azonnal, személyesen kitöltött ajánlószelvényt a vele szemben álló városi elöljárónak, akinek a szeretet ily látványos megnyilvánulásától olykor könnybe lábad a szeme.

Húsz éve élvezi a településén lakók bizalmát a polgármester, aki ezt áldozatos munkájának, jól kiépített kapcsolatrendszerének és bölcsességének tulajdonítja – az ilyen pillanatokban, amikor rá-rádöbben saját nagyszerűségére, általában egy jó máltai Kinnie-t, keverve egy kis alkohollal, le is küld a torkán. Ezekben a helyzetekben a tükör sincs messze, hogy belenézhessen, apró részletességgel végigmérje bajszát, egyenes hadrendbe fésülje megmaradt hajszálait, és elmerengjen élete értelmén, a városán, meg a sorson, hogy miért is van az, hogy olykor – de tényleg csak pillanatokra – néha úgy érzi, hogy hőn szeretett települése nem eléggé hálás neki. Megesett az is, hogy a jól kiépített kapcsolatrendszerét nem is a városra kellett áldoznia. Finom, persze, hogy finom volt a vacsora a rendőrfőnökkel, majd később az ügyésszel, amely megmentette a gyanútól, hogy rendezetlen a város közpénzkezelése. De miért erről kellett beszélni, miért nem a városról? Soha nem fogja elfelejteni ezt az ügyet, mint ahogy remélhetőleg a névtelenek sem – akiknek gyorsan távozniuk kellett a helyi közéletből.

Az ügy elképesztően pitiáner volt. Mondhatni, óvodás. Málta úgy öt éve elnyert egy nagy uniós pályázatot, játszótér-telepítésre. A polgármester az elsők között volt a pályázati lobbiban, mindenkit ismert a döntéshozók között. Ezt persze, dühöngött magában, soha egyetlen városlakó sem köszönte meg. A település így szerezte meg történetének első fából épített, hat elemből álló, száz százalékig biztonságos játszóterét. „Ezt sem fogják megköszönni, pedig a régin, ami szerencsére már unokaöcsém rozsdatemetőjében van, három gyermek is eltörte a karját”, morgolódott tovább, miközben meghúzta a Kinnie-üveget.

A városlakók szép számmal jelen voltak az avatóünnepségen. A polgármester „a város felemelkedésének egy újabb állomásáról” beszélt, és arról, hogy igenis, kis közösségek is sokat elérhetnek, ha összefognak. Sok szó ugyan nem esett azokról az uniós állampolgárokról, akiknek az adójából a játszótér felépült, de ez érthető volt: a játszótér a nemzet fennmaradásának lett a záloga, az idegen behatásokkal szembeni ellenállás szimbólumává vált megépítésének első pillanatától. Így, abban az emelkedett pillanatban, az átadás napján a polgármester úgy gondolta, inkább most sem egy brüsszeli fűszeresnek vagy német autókereskedőnek köszöni meg a lehetőséget, hogy a máltaiak birtokukba vehetik az új, csodás játszóteret.

Hideg tél volt akkor, és a „jegyző asszony, igenis, jól döntött”. Legalábbis ezzel biztatta magát a polgármester, amikor a jegyző a hideg elől, három nappal a nyitóünnepség után, elvitette a játszóteret a kertjébe. A nyílt térben ugyanis nem tudtak volna úgy vigyázni rá, ahogy a jegyző asszony tud a saját otthonában. A polgármesteri hivatalban ugyanis nem volt megfelelő méretű raktár, egyedül a város első emberének 240 nm-es dolgozószobájában fértek volna el ezek az eszközök, de hát az mégiscsak, hogy nézett volna ki. Minden egyes fontos tárgyalást nevetségessé tett volna, ha azt csúszdák, hinták és mászóvárak között kellett volna bonyolítani. „A jegyző asszony jót tett a várossal, még akkor is, ha az ügyész úr a gyermeke és a rendőrfőnök úr az unokája miatt nem volt először teljesen megértő.” Kellemetlen ügy lett belőle a gyáva, névtelen, ellenzéki sunnyogók miatt, akik vették a fáradságot, és följelentették.

Az üggyel foglalkozott a képviselő-testület is, hiszen a polgármesternek fontos volt a nyilvánosság, és ott konszenzusos döntés született: amíg a városka utcái nem elég biztonságosak, és nincs olyan park, ahol az aljnövényzet kellően védené a közös kincset, a játszóteret, addig a jegyző asszony önzetlenségéből raktárnak használt kertjében marad minden elem.

Az önkormányzat ezért minimális szintű havi bérleti díjat fizet, hála a nagylelkű jegyzőnek, aki a városnak – korábban is, és most ezzel is – számos kedvezményt biztosított.

A polgármester nagyon figyelt ezen az ülésen. Nem beszélt sokat, inkább csak fülelt. A helyi lap tudósítója a jegyző házából esett be a testületi ülésre, vele készített fél órával korábban még interjút. Mindezt a jegyző asszony gyermeke csendben, fegyelmezetten végighallgatta, életében először látott ugyanis ilyen helyzetet. Ő is csak fülelt. Az újságíró a szavak embere, a lap fotósa pedig más helyszínen készít képet a jegyző asszonyról, így senki sem figyelt még fel arra, hogy ezek a fülek mennyire hasonlítanak egymásra.

Később, amikor kitavaszodott és sütött a nap, a jegyző asszony kertjéből néha csilingelő gyerekkacaj hallatszott.