Férjem boldogító halálhíre
A politikai gazdaságtan okításra Leningrádba zavart ifjút 1956 miatt hazarúgták, öt évig lakatos volt otthon, aztán mégiscsak filmes lett Bukarestben, majd 1973-as disszidálása után Saarbrückenben. Világjáró. Nyugdíjasként Pilisvörösváron élt kilenc évig, és a Duna Televíziónak forgatott filmeket. Két esztendeje ez a megrögzött magyar visszatért Németországba. Meglepő históriáiból áll most itt egy. Kutuzov tábornok szerint egy háborúnak akkor van vége, ha tisztességgel eltemették a halottait. Ez lett a Komszomol jelszava a hajdani elesettek felkutatására szolgáló táborok szervezésekor, 1990-ben. Ekkor az Ogonyok szerkesztőség baráti gárdája vitt be lánctalpas járművel a Szmolenszk közeli mocsaras terepre, ahol egy száraz részen ötven-hatvan sátorban laktak a fiatalok. Ők naphosszat drótokkal keresték és piszkálták ki a humusz alól a csontokat. Százszámra találták a csontvázakat és papírzsákokba ömlesztették őket.
A háború idején a szmolenszki mocsaras erdőkben szétszórt egységek lövöldöztek egymásra, a frontvonal oda-vissza is mozgott. Gyanítom, emiatt választották felderítésre ezt a terepet, meg ott falvak is alig vannak. Némi simlisség is volt ám a dologban: egyes komszomolecek nem csupán honfitársaik maradványaira vadásztak, hanem inkább az egyben maradt német dögcédulákra. A Wehrmacht katonáinak nyakba akasztható, forint nagyságú érméjén duplán rajta voltak a viselő adatai. Az elesett dögcédulájának az alsó felét letörték és elküldték a nyilvántartóba, a felső fele pedig a halotton maradt. Akiket ekképpen nem regisztráltak, az eltűntnek számított, nem elesettnek. A komszomolisták rengeteg megfelezett dögcédulát találtak, és néhány épet is, amiért a katonasírokat gondozó német egylet súlyos pénzeket fizetett.
Az elesett németek csontjait akkor sem tudták volna külön rakni, ha azért is fizetnek! Német lábszár, orosz koponya – egykét esetet kivéve kideríthetetlen volt, melyik kihez tartozik. Az oroszok dögcédulája ugyanis egy szétcsavarható bakelit csövecske volt, amelyet kiosztottak a katonáknak, hogy egy papírra írják fel az adataikat, és tegyék a kapszulába. Ám elterjedt, hogy aki „megosztja a halállal” az adatait, annak vége, ezért egyetlenegy egy csőben sem volt adatlap!
Egy koporsóba négy-öt csontváz is került. A német katonát – nem a csontvázát! – még lehetett identifikálni, oroszt csupán egyetlenegy esetben, emiatt mesélem az egészet. Egy uráli faluból származó katona az alumíniumkanalába karcolta a nevét, lakhelyét. Egyedül róla lehetett tudni, kicsoda-micsoda a vésett kanál alapján.
A koporsókba rakott összekevert csontokat 1990-ben Vjazma városában katonai tiszteletadással és ortodox szertartással eltemették. Amint egy központi akcióhoz illik, nagy hűhóval megkeresték a kanalas katona özvegyét, elhozták a ceremóniára, és ott mesélte el a néni, milyen hallatlanul boldog a halálhírtől. Ugyanis náluk a faluban áll egy kis hősi emlékmű vagy hat helybeli nevével, és az özvegyek a Győzelem Napján, minden május 9-én gyertyát gyújtanak meg sírdogálnak ott egy kicsit. A többi asszony őt mindig elzavarta, mert a férje nem esett el, csak eltűnt és talán egy német nővel hetyeg valahol: tűnjön innen, velük nem sírhat! Most már nem kergethetik el, és az ő férje neve is felkerül az emlékműre! E nem mindennapi történet miatt akartam ezt elmondani, hiszen ritka, hogy valaki tiszta szívvel örülhet a férje halálhírének.
A komszomolista brigádoknak nem sikerült az egész terepet felkutatniuk, nem is csak a csontvázak összeszedése volt a feladatuk: gőzerővel keresték a lerombolt német katonatemetőket is. Ugyanis az ötvenes években Hruscsov elrendelte, hogy a Szovjetunióban minden külföldi katonasírt meg kell semmisíteni. A szovjetrendszer elképzelhetetlen bornírtsága miatt még az 1853-as krími háború temetőit is lerombolták; az angol katonák többszörösen feltérképezett, számozott és nyilvántartott sírjait is könyörtelenül szétdúlták. A Krímben járva láttam ezt a helyet. Angliából is látogattak ide rokonok. Ők sokadíziglen nyilvántartják az ilyesmit, biztos jöttek is még a virágaikkal. És nem elég a rombolás, néhol blokkházakat is építettek rájuk. Nem tudom, mi a magyarázat erre a barbárságra.
Egy mezei úton haladva megláttam a napraforgótábla közepén egy aprócska emlékművet. Körben napraforgó, meg napraforgó, mi a szösz lehet ez? Bementünk a táblába, és kiderült, hogy egy ottfelejtett angol emlékmű, és ott volt mellette az angol nagykövetség abban az évben esedékes koszorúja. Ők még erről a napraforgótábláról is tudtak!
Fogalmam sincs, hogy az ötvenes években miért nem lett ebből nemzetközi botrány. Valószínűleg a magyar katonasírokkal sem kegyeskedtek, bár mit lehet tudni. A kisebb német katonatemetőket a földdel tették egyenlővé. 1941–45-ben német katonákat eltemettek az orosz falvak végébe is, Hruscsov pedig letaroltatta a sírjaikat, és a komszomolisták ekkor próbáltak rájuk találni. Persze azzal a hátsó gondolattal, hátha egészben maradt dögcédulákat is találnak.
Egyébként a szovjethatalom nemigen kímélte a temetőket sem. A kijevi új tévéközpont is temetőre épült, Odesszában szemrebbenés, exhumálás nélkül utcásították az egyik temetőt. Ez gyakori jelenség volt.
Áh, az ortodox egyház tűrőképessége végtelen. Ők minden rendszer totális kiszolgálói, tőlük se most, se később, soha ne várj el semmi ellenálló gesztust: ez egy „állami szerv”. Minden juttatásért készek harcolni, ám meglepően kevés szociális intézményük van, nincs diakóniájuk vagy karitászuk. Ez az egyház inkább inkasszál, mint fizet.
