Nem a padokban ülünk, hanem félkörben az asztalok körül, a tanár mögöttünk sétál ide-oda, nézi a lapjainkat. Mindenki rajzol már, csak én nem kezdtem el, ülök, a fehér lapot nézem, tiszta üres, többször felemelem a ceruzát, de nem merem a papírhoz érinteni, nem akarom, hogy nyomot hagyjon rajta. Maradjon csak meg üresnek és fehérnek.

A zöldalmák csillognak a fényben, mögéjük nézek, a damasztkendő redőire, úgy látom, a redők mélyén sötétség kavarog. Tudom, hogy képzelem csak, mégse tudok nem odanézni. A kezem rászorul a ceruzára, felemelem, rajzolni kezdek, a kezem mozog, de én nem nézek oda, nem nézek le a papírra, csak a kavargó feketeséget nézem, ott a fehér damaszt mélyén, olyan, mint egy nagy szem nagy pupillája, olyan, mintha kilesne a lyukon. Ott van és engem néz. Lát, és azt akarja, hogy én is lássam.

Nézem, a csuklóm és az alkarom és a vállam is fáj, az egész karom merev a fájdalomtól, a ceruza rányomódik a papírra, oldalra fordul, satíroz, odanézek, látom, hogy ott a papíron a sötétség, nem fekete, hanem csak szürke, látom a pupillát, és körülötte a szembogarat, és fölötte a szempillákat, és az előreugró szemöldököt, és a szemöldök ívét, azt, ahogy utat enged az orrnak, látom az egész arcot, egy férfiarc, a száját is látom, a sarkában apró fölényes mosoly, a nézése szigorú és hideg. Ismerős arc, pedig tudom, hogy még sosem láttam. Mozdul a kezem, tudom, hogy le fogom rajzolni, mindjárt ott lesz előttem a papíron. Valaki a nevemen szólít, a rajztanár az, ott áll mögöttem, a vállamra teszi a kezét, azt mondja, nagyon jó.

A kezem megáll, nem mozdul már benne a ceruza. A félig lerajzolt arcot nézem, a száj sarkából induló mély ráncokat. A rajztanár is nézi, megint azt mondja, nagyon jó, azt mondja, remek a fantáziám. Leveszi a kezét a vállamról, a ceruza hegye a rajzlap szélére koppan, a rajztanár azt mondja, folytassam, de ne próbáljak a dolgok mögé nézni, most nem az a feladat. Megfogja a rajzlap csücskét, egy sima mozdulattal kirántja a ceruzám alól, a ceruza hegye vastag fekete vonalat hagy a papíron, átlósan kettészeli a félig megrajzolt arcot, a lap suhog, ahogy a rajztanár megfordítja, suhog, ahogy a tiszta felével felfelé teszi vissza elém, azt mondja, a gyümölcsöket nézzem, a drapériát nézzem, most csak azt kell lerajzolni, ami valóban ott van.

Lenézek a lapra, vastag rajzlap, mégis átdereng rajta a rajz. Nem akarom látni. A rajztanár azt mondja, próbáljam szénnel, egy fekete ceruzát vesz elő a zakója belső zsebéből, vékonyabb, mint a rendes ceruzám, a bele egészen fekete. A rajztanár azt mondja, bátorság, ellép mellőlem. Az almákat nézem, az egyik megütődött, fent a szára mellett egy elnyújtott oválist formázó barna folt van. A foltot nézem, az almára gondolok, hogy a folt alatt megpuhult és megbarnult a hús, amikor almát eszem, legelőször is mindig kiharapom belőle és a földre köpöm az ilyen részeket.

Eszembe jut a savanykás téli alma íze, tudom, hogy most nem szabad ízekre és illatokra gondolni, a foltot nézem, a folt alakját, nem szabad arra gondolni, hogy a folt mire hasonlít, nem hasonlít semmire. A lapra nyomom a ceruza szénhegyét, elkezdem rajzolni a foltot, egy megütődött rész az almán, semmi más, semmi több, egy alma és mellette egy másik, az almák alatt egy sárga fajansztányér, a tányér körül redőkbe gyűrt fehér damaszt. Ennyi, két alma egy tányéron, és egy kikeményített és kivasalt és aztán összegyűrt abrosz. Az almákat nézem, az egyik szárának a vége egy kicsit kiszélesedik,maradt rajta egy nagyon kis darab az ág háncsából, fehéren világít az éles délelőtti fényben. Körberajzolom a papíron a fényt, a vonalak fekete élességéből kibomlik a gyümölcsök formája, nem nézek fel, csak a rajzlapot nézem, az ujjaimat a ceruza körül, azt, ahogy vezetik a papír fölött. Nem kell felnéznem, pontosan tudom, hogy milyenek az almák, pontosan tudom, hogy milyen a tányér, a vonalakat nézem, olyan mintha nem is én mozgatnám a kezem, de tudom, hogy mégiscsak én mozgatom.

Amikor kicsengetnek, ott van előttem a rajzlapon a két alma és a tányér, és egy gyűrődésnyi redő a drapériából. Jó lett. Nézem, érzem, hogy forró az arcom, és nagyon gyorsan dobog a szívem, még gyorsabban, mint futás után, egy tincs kilazult a hajamból, ahogy arrébb simítom a szememből, érzem, hogy csupa izzadság a homlokom.

A rajztanár ott áll mellettem, a kezében egy nagy bőrmappa, abba szedi be a rajzokat, mindenkiét eltette már, engem hagyott utoljára. Rá sem néz, úgy veszi el előlem, a lap suhog, ahogy beteszi a mappába, rácsattantja a mappát, a hóna alá kapja, elfordul.

Felé nyújtom a szénceruzát, megszólalok, tanár úr kérem, a ceruzája, mondom. A rajztanár megáll, visszafordul, azt mondja, megtarthatom. Egyébként meg, keddenként háromkor rajzkör van fent a toronyszobában, elvárja, hogy ezentúl én is ott legyek. Nem várja meg a válaszom, elfordul, kimegy.

Nem nézek utána, a ceruza gömbölyűre kopott fekete hegyét nézem, azt gondolom, hogy meg kell majd hegyezni.

TETTAMANTI BÉLA RAJZA