Odvas csoda
A politikai csoda a történelmi kegyelmi pillanatok adománya. Leggyakrabban az egész közösséget egyesítő önfelszabadítás és önvédelem (forradalmak és szabadságharcok), vagy pedig a politikai közösség önmegalapozásának pillanataiban következik be, de sohasem parancsszóra, hanem magától. A politikai csodát nem lehet elrendelni. Parancsszóval vagy kényszerrel csak a politikai egész látszata hozható létre, amely azonban csak a zsarnoki hatalom tükre.
Nincs az a politikai többség, amely történelmi kegyelmi pillanatokat előállíthat, politikai csodákat kikényszeríthet. Nincs az a többség, bármekkora legyen is, amely maga állhatna az egész helyére, és jogosan rendelkezhetne a politikai egész helyett és fölött. Minden ilyen rendelkezés nem más, mint jogbitorlás, zsarnokoskodás, eredménye pedig a demokratikus politikai közösség meghamisítása: hamis nemzeti egység, hamis konszenzus, hamis társadalmi együttműködés, amely végül hamis demokráciát és hamis alkotmányt eredményez. Ahol már semmi sem igazi, ott elmondható, hogy a politika helyére a hatalmat szakrális magaslatokba röpítő, dagályosan historizáló politikai giccs lépett. Ez azonban korántsem csak a rossz ízlés jele, hanem az egész politikai közösség kiüresedésének és belső kohéziója teljes hiányának aggasztó tünete.
Alighanem ezért kell most az igazi és valóban régóta várt politikai csoda − a politikai közösség feltámadásának − elmaradását a vallási csoda −a feltámadás húsvéti csodájának − visszfényével pótolni; a politikai diktátumként megszületett alkotmányideiglenességet a vallási örökkévalóság és a históriai „nagy idők” drapériáival bevonni; a végrehajtó hatalom által rögtönzött alkotmányt a „húsvéti alkotmány” ünnepi csomagolópapírjában politikai forgalomba hozni. Ezzel persze a kormányzati píárosok csak felteszik a koronát a Fülkeforradalom misztériumjátékaként bemutatott választási csodára, a monumentalista-titanista politikai giccs folytonossága jegyében. (Meglehet, 1867 óta ez a giccs kényszer és giccsszükséglet az egyetlen igazi folytonosság a magyar politikában.)
Ha az ilyen alkotmány is csoda, akkor mindenesetre − Georges Steiner egykori metaforáját kölcsönvéve − odvas csoda, mert belülről üres: nem a politikai egész sokféleségének egysége hozta létre, hanem egyetlen, hatalmától megittasult rész önkénye. A csoda „odvassága” egyszerre utal az alkotmány historizáló ornamentikájának avíttasságára és üregességére. Az új alkotmány az egypáruralmista demokrácia − a demokratikus zsarnokság − negatív csodája, amelyben a parlamentáris köztársaság, a képviseleti rendszer, az alapvető jogok védelme, a jogállamiság, a hatalommegosztás elve nem a demokratikus működés lényegi elemei többé, hanem a demokratikus zsarnokság alkotmányos díszletei csupán: az uralom címerpajzsai, fennen lobogó zászlai, grandiózus palotájának dekorációi, ország és világ előtti demokratikus reprezentációjának elmaradhatatlan tartozékai.
Az új alkotmánnyal, amely − mint nemrég értesülhettünk róla − elsősorban abban különbözik majd a régitől, hogy „erős” lesz és „magyar”, mindenesetre nem a parlamentáris köztársaság húsz éve ültetett fáját vágták ki; lombkoronája, ha kicsit megtépázottan, giccses szlogenekkel, jelképekkel, historizáló kösöntyűkkel teleaggatva is, érintetlen; éppen csak éltető politikai gyökereit metszették el. Az alkotmánybíróság, a parlamentarizmus, a többpártrendszer, a hatalmi ágak elválasztásának elve megmaradtak az alkotmány szövegében, de a politikai gyakorlatban már csak reprezentációs szerepük van: az új állam kirakatába kerülnek, hogy az autokratikus etatizmust, a demokratikus cézárizmust, a féldemokráciát, a választásos autokráciát a szabadság legszebb és legmagyarabb hajtásaként, szuverénül nemzeti demokráciaként legitimálják.
Az alkotmánybíróság sorsa is beteljesedett immár: önmaga dicső emlékműveként nyerte el új hatáskörét, azokat a hatásköreit viszont, melyek lehetővé tették, hogy a jogállamot és a demokráciát megóvja az elzsarnokosodás veszélyétől, az új alkotmány megszünteti. De hisz mitől is óvhatná meg a demokráciát az alkotmánybíróság most már, hogy a jogállamot legyőzte a választásos forradalom és a választásos autokrácia, és a demokratikus zsarnokság rendszerébe léptünk? Ellenkezőleg: az új rendszert kell megóvni az alkotmánybíróság zsarnoki túlkapásaitól, duhaj jogértelmezéseitől, a kormányzás sikerességét akadályozó aknamunkájától.
A demokratikus zsarnokság minden polgári demokráciában benne rejlő fenyegetés, de csak akkor válik valóra, ha a polgárok a könnyen szerzett, szinte ajándékba kapott szabadságot valamiért terhesnek érzik, és le akarják rázni magukról, a politikai cselekvést, a közös ügyek intézését teljes egészében átengedve a szinte minden ellenőrzéstől megszabadult, fékek és korlátok nélkül maradt végrehajtó hatalomnak. Az ilyen uralmi rendszert írta le demokratikus zsarnokságként Alexis de Tocqueville Az amerikai demokrácia című művében másfél száz évvel ezelőtt: „Kortársainkat két, egymásnak ellentmondó szenvedély hajtja szüntelen: szükségesnek érzik, hogy vezessék őket, ám szabadok akarnak lenni.Mivel e két ellentétes ösztön egyikét sem tudják kiirtani magukból, egyszerre mindkettőnek eleget akarnak tenni. Elképzelnek egy egyedüli, mindenható, oltalmazó, ám az állampolgárok által választott hatalmat. A központosítást és a népuralmat összekombinálják. Ez némi megnyugvást ad nekik. Azzal vigasztalódnak, hogy van oltalmazójuk és az oltalmazójukat ők maguk választották.
Minden ember eltűri, hogy megláncolják, mert látja, hogy a lánc másik végét nem egy ember, nem is egy osztály, hanem maga a nép tartja. Olyan rendszer ez melyben az állampolgárok arra a kis időre, míg urukat kijelölik, kilépnek a függőségből, majd ugyanoda térnek vissza. Manapság rengetegen vannak, akik igen könnyen kiegyeznek a zsarnokoskodó közigazgatás és a népuralom efféle kompromisszumával, s akik kellőképpen biztosítva látják az egyéni szabadságot, holott kiszolgáltatják a nemzeti hatalomnak. Én nem érem be ennyivel. Engem nem is az uralkodó milyensége, hanem inkább a behódolás érdekel.” Ez azonban a demokratikus zsarnokságnak még nem a legrosszabb fajtája. A legrosszabbat Tocqueville így állítja szembe a rosszal: „Nem tagadom azonban, hogy még az efféle alkotmány is sokkalta kedvezőbb volna, mint az, amely egyetlen emberre vagy egy felelőtlen testületre bízná a már központosított hatalmat. A demokratikus zsarnokság összes lehetséges változatai közül bizonnyal ez utóbbi volna a legrosszabb.”
Innen nézve ma már csak az dől el Magyarországon, hogy vajon a demokratikus zsarnokság szokványos vagy legrosszabb rendszere fog-e kialakulni a parlamentáris demokrácia liberális rendszerének erőszakos lebontása után. Ez a rendszer kétségkívül rosszul működött Magyarországon, de nem azért, mert a rendszer volt rossz, hanemmert irányítói gyötrelmesen rosszul − felelőtlenül, tudatlanul, ügyetlenül, gyámoltanul, saját egyéni és csoportérdekeiket a közérdek fölé helyezve vagy zsarnokoskodva − működtették. Tocqueville rámutat, hogy „a demokratikus kormányzatok rendszerint a tehetetlenség vagy a zsarnokság miatt buknak meg”. A kétféle ok kétféle bukást feltételez: „Az első esetben a hatalom kicsúszik a kezükből, a másodikban erővel elveszik tőlük.” Az anarchia egyáltalán nem a demokratikus hatalom valamiféle belső gyengeségéből fakad, a liberális kormányzat nem természettől fogva gyenge és tehetetlen: „egy demokratikus hatalomra nem jellemző, hogy erő és erőforrások híjával volna; ellenkezőleg, azt hiszem, szinte mindig az erejével való visszaélés és erőforrásainak rossz felhasználása okozza bukását. Az anarchia csaknem kivétel nélkül a demokrácia zsarnokságából vagy ügyetlenségéből fakad, nem pedig tehetetlenségéből. Ne tévesszük össze a stabilitást az erővel, valamely dolog nagyságát a tartósságával.
A demokratikus köztársaságokban a hatalom nem szilárd,mivel gyakran változtatja letéteményeseit és céljait. Ám ahová csak elhat, ereje szinte ellenállhatatlan.” Ha viszont irányítói tehetetlensége folytán még oda sem hat el, ahová pedig el kell hatnia, akkor az eredmény a demokrácia meggyengülése, irányíthatatlansága, vagyis káosz és anarchia lesz. Ámde az anarchiának két arca van: csak az egyik a rendetlenség, a másik – a zsarnokság. Tocqueville az akkor egyetlen demokratikus köztársaságot − Amerikát − fenyegető legfőbb veszélyt abban az anarchiában látta, amely a többség zsarnokságából fakad: „Ha Amerikában a szabadság valaha is elvész, azt a többségmindenhatóságának kell felróni, mely kétségbeesésbe taszította a kisebbségeket, s arra kényszerítette, hogy anyagi erőszakhoz folyamodjanak. Akkor anarchiát fogunk tapasztalni, de ez a zsarnokság következtében áll majd elő. (...)Ha egy társadalomban a legerősebb párt könnyen összeszedheti erejét és elnyomhatja a gyengébbet, elmondhatjuk, hogy itt anarchia uralkodik, akárcsak a természeti állapotban, ahol a gyengébb egyén számára semmiféle biztosíték nincs az erősebb durvaságával szemben...”
Ahogyan az 1989-es jogállami forradalom alkotmánya (beleértve az Alkotmánybíróság értelmezéseivel kibontott „láthatatlan alkotmányt” is) önmagában nem garantálhatta a demokrácia felszámolhatatlanságát, úgy az elfogadás előtt álló „húsvéti alkotmány” még ennél is kevésbé garantálhatja a demokratikus zsarnokság legrosszabb változatának elkerülését. Elkerülhető lesz-e vagy sem e legrosszabb demokratikus zsarnokság, ez most már elsősorban az úgynevezett „sarkalatos törvények” tartalmán (például a választási törvény átalakításán), a végrehajtó hatalom önkényének mértékén, vagyis önkorlátozásra való készségén és képességén, végül pedig a politikai képviselet nélkül maradt, a politikai pártoktól megcsömörlött magyar társadalom ellenállásának erején fog múlni.
