Csőpép-show
Petőfi, vihogja félhangosan Warjáné, s hogy ne féljek, attól, hogy neki tanfolyamműveltsége van, attól még lefagyasztószekrényez engem ötkilós darabokban. Nem szívesen, de bármikor. Továbbá az agyam az ő számára tök be van kamerázva, tehát ő úgy olvassa a gondolataimat, mint a Fülest, de ha jól viselkedek, nem mondja el senkinek. Legalábbis egy bizonyos határig. Visszatérve a művészetre, a Petrovics Sanyi rendes gyerek volt, ha izgága is.Ő,Warjáné, egyedül azt nem bírja fölfogni, hogy mi bögyörésznivalót talált azon a rühös alföldön. Ezt fejtsem meg neki tollforgató létemre! Mert nem úgy van-e, hogy ami lapos, az lapos, ha tetű, ha tájegység?
Őnáluk az iskolában a forradalom óta úgy is tanulják, hogy „szép vagy dunántúl, legalább nekem szép”.A kis sütnivaló öcsikék különben is oda- vissza fújják a Petőfi Sándort,mint a vízfolyást, akupunktúrával vannak bestimulálva, fogom hallani. Jövőre ebben is jelentkeznek a Guinnessbe, petőfi szavalásba leülés nélkül, kórusjelleggel. Már csak egy ügyes valaki kell, aki szinkronice fordítja a Sanyi szövegeit a zsűrinek, mert a Guinnessbe nem lehet kamuzni, ott teljesítmény kell, nem ígéret.
Warjáné, aki az Ewiggrau oldalában fekvő, turisztikailag is számon tartott Csőpép asszonymotorja, régi, közeli ismerősöm. Hol mellettem ül, hol a színpadon sertepertél, hol a Kádár János-hasonmásverseny résztvevőit biztatja lelkes, csontkemény tapssal, s füttyszóval. Azt kell mondanom, Warjáné sokan van. Eltűnik, aztán váratlanul fölbukkan, bahhanári olyass meg, burrantja a fülembe, úgy izzad a szemem, péniszt se látok a ciklusomtól a melegbe. Aztán, kis csönd után, anélkül, hogy megmozdulna, már az udvari hangszórókból hallom az érces hangját: „Kérjük a Guinness igen tisztelt zsűritagjait, fáradjanak a májas hurkás medencéhez!”
Ne csodálkozzon, mondja, felvételről megyünk, a fiúk a stúdióban azt vágnak össze azzal, amit csak akarnak. Illetve amit ő, Warjáné akar. Mindent. Múltat és jövendőt. Direkte a gyónást be tudják adni a templomból, ha van rá emberi igény. Csőpépen nem mindennapi az időkezelés. Én, aki nagyon bizonytalanul hasonlítok rám, nadrág nélkül, halovány citromarccal ülök aWass Albert Művelődési Ház VIP-páholyában. A nadrágomat váratlan csellel Warjáné vette el, mint mondta, azért, mert ahol semmi váratlanság nincs, ahol minden kiszámítható, ott elpuhul a népi demokrácia az olajozottságban, és jön a fájdalmas pofára esés. A túlfűtött nagyterem színpadán jelenleg a „Ki Tud Többet Az Európai Unióról?” vetélkedő kissé unalmas eredményhirdetése folyik, minden résztvevő dedikált könyvjutalmat kap, a húsvéti alkotmányt rovásírással. Ha jól értelmezem, ezután következik az úgynevezett író-olvasó találkozó, mely nélkül náluk falunap el nem múlhatik.
Warjáné az 1989-es forradalom és szabadságharc óta élő írót meg nem hív, csak klasszikusat. Csupán a helyi író-költőkkel tesz kivételt, mert azok nem élők, hanem lakók, valamint Dumpf Endrével, akinek – mint azt személyes hangú bevezetőjében hamarosan elmondja – kórházi ápolónőként volt szerencséje a múzsájának lehetni anno dacumál. Én, vagyis a citromarcú alaksejtelmem így kerül a képbe. Mikor a nevem alatt eredeti Dumpf Endre-versek jelennek meg a lapokban, olyan, kis híján intim részletekkel, amiket csak ő tudhat ágytálról és neccharisnyáról, Warjáné eljön értem, és egy kultúrhétvége erejéig előzetes letartóztatásba helyez. Levisz Csőpépre, hová szerinte több szállal kötődöm, mint gondolnám. Le tetszett bukni a Bandusnak, mondja a polgármesteri Audi hátsó ülésén, mert amint ő meglátott, már tudta, hogy Dumpf Endre nem én vagyok. De ettől ő még Dumpf Endrének fog titulálni az övéi előtt, és nagyon kér, viselkedjek úgy, mint egy költő.
Az eredményhirdetés befejeztével a közmunkások műfűvel borítják le a színpadot, ahová gyorsan, fegyelmezetten bevonul a „Búzavirág” szavalókórus. Tepertős pogácsa kinézetű iskolások, egyformára tömött medicinlabdák állanak nemzetiszín úttörőnyakkendőben, klasszikus szabású lila öltönyben, amennyire megítélhetem, a lányok is. Hogy lányok, azt a nagy és gyakorlatlanul viselt melleik árulják el, továbbá az erősen lakkozott körmeik. Nyilván lakk, mert hogy egy verőfényes péntek délután egységesen véres lenne a kezük, azt az én helyzetemben sem tudom életszerűnek tartani.
Képzelje, nincs piercing a nyelvükben, súgja a fülembe Warjáné, s hogy kifejezetten az én tiszteletemre nincs. Mert a Kazinczy tanár bácsi találmányát kizárólag a szépkiejtés-versenyeken, közvetlen a fellépés előtt szabad kivenni, hadd üsse meg a guta a gőgös járási, sőt megyei kollegákat. Képzeljem csak el, a csőpépi gyerek el van könyvelve genetikusan pöszének, előre nevetnek a kis háta mögött, aztán amikor jön a teljesítés pillanata, a pódiumon egyszer csak nem pösze. Haha! Akkora nekijük az efölötti koppanásuk, hogy volt konkurens tanár néni, aki fizikálisan el is ájult.
Az író-olvasó találkozó a csőpépi vízvezeték szerelő és futballedző saját előadású költeményeivel kezdődik. Akár egy mosolygós Sport szelet, zöld öltönyben, sárga dossziéból olvas fel. A legnagyobb sikert mégse a labdarúgás tárgyú költeményeivel aratja (A tizenhatoson, Becsúszás,Méla les), hanem az „Azért a víz az úr” című ars poeticus költeményével, melynek refrénjét a Búzavirág együttes és a lelkes közönség dübörögve szavalja együtt Tortay Pelé Lajossal.
Bár Warjáné e közös produkcióban elől jár, s érces hangjától a távoli Ewiggrau sziklaszirtjei is megremegnek, az iskolások hosszú és ihletett műsora alatt többször elkalandozik a figyelme. Úgy is mondhatnám, impertinens módon viselkedik, egyfolytában bököd, azután a tekintetemet keresi, hogy mit szólok hozzá. Nem, nem a színpadon elhangzottakhoz, amit ugye von haus aus ismerek, hanem a lányához. Konkrétan: ugyanolyan borzasztónak tartom-e, mint ő, a tulajdon szülőanyja.
Már délelőtt megmondta a kökényaszalóban, hogy ezt az Aphroditét, Bandus, én vagy magához adom, vagy két csettintéssel eltöröm a nyakát, isten engem úgy segéljen. Pedig amúgy helyes lány volna, maga Balancsák Réka a példaképe az általános fogyasztásitól, a marketingosztályról, arról nem is beszélve, hogy a cingár látszat ellenére énekelni tanul, holnap este szerepel is a Piros bugyellárisban, amit az itt letelepült strucckolónia színjátszó köre ad elő.
Mondd szépen meg a Bandusnak, kitől tanulsz énekelni, legalább hadd hallja a hangodat, szólítja meg a lányát Warjáné.
Carusótól tanulok s Maria Callas nénémtől, ha ráér, magas cémtől eltörik az üvegpohár, mellyel több járási Ki mit tud?-on emléklapot nyertem, feleli Aphrodité készségesen.
Úgy van, bólogat Warjáné, aztán magához húzza a fejemet, és a fülembe súgja, valójában azért vette el a nadrágomat is, hogy, falusiasan mondva, áfésztuáfész lássa, hányadán állunk, mikor hány fokban vágyok a kedves lányára. Úgy tapasztalja, nem nagy fokban, de legyek nyugodt, ha minden kötél szakad, odaállítja nekem a dévédé-lejátszó mellé, meg kivesz jó kis filmeket a Megbízottné videotékájából, még állatosat is, fuj, ha akarom, de a boldogságért mindent, még ha nem is tehet róla, hogy olyan gizda az Aphrika. Mert gizda, na. Mikor szakiskolás volt, olasz sátorponyvából csináltatott neki matrózruhát, hogy kinézzen valahogy. De hiába, úgy fut át rajta a disznótoros,mint a Szinva-patak.
Az tuti, hogy nem az anyádra ütöttél, mondja Warjáné a lányának, és viccesen megdobja mogyoróval, mer az anyád az egy szálfa. Egy kocaszálfa, ha kifejezheti így magát budapesti írástudó előtt. Bár az ő híres tartása néha már a közelmúlté, mert amikor tiszta erőből fáj neki a dereka, akkor hutty van a köbön. Hordaná a mágnesövet, de az meg szabályosan kiveszi neki a szervezetéből a vasat,márpedig egy hús-vér nő vas nélkül senki és semmi, ha értem, amire célozni akar.
Egyébként visszatérve a sikamlósságra, ha én többre vágyok férfi voltomra, legyek bikvajött, ahogy Brüsszelbe mondják, mert effektív nemi életre itt van ő, Warjáné szabadidőben, azzal tehát ne szorongjak, ha esetleg spricnizhatnákom van. Az élettel nem lehet viccelni, egy férfi, ha pszichoszexuálisan megkaparják, azonmód beszarik, mondja, és váratlanul rácsap a csupasz combomra.
Nem igazán tudom, hogy miért ettől sikítok fel, s miért rémülök meg, hogy most majd az egész Csőpép a meztelenségem felé fordul. Meg kell állapítanom, nem fordul oda, a sikításom néma, ahogy Warjáné is némán, feketén röhög, mondok még neki valamit, valami fontosat, tán hogy feljelentem, vegye tudomásul, de innentől megint nem értek egy szót se, kénytelen vagyok egészen közel hajolni a számhoz. Egy darabig bírom, de a kényelmetlen testtartástól kis híján fölébredek, és az se jó.
