Egy másik polcon vastag falú, színes, festett üvegeket látott: rubinvörös és kármin, olajzöld és királykék színekben pompázó, cirádás díszpoharakat, amelyeken számára megfejthetetlen jelképek pompáztak. Anyja és apja mindről tudta, mit ábrázolnak, és ha kérdezte, illetve kérdezte volna – mert többnyire unta magyarázatukat –, el is mondták volna neki.

Egy harmadik polcon kis elefántcsont-szobrocskák vettek körbe egy faragott keleti szentélyt. Az első sorban törökülésben helyet foglaló alakoknak nagy hasa volt, fejük kopaszra borotvált, arcukon sejtelmes mosoly ült. A hátrább álló, öreg figurák jellegzetes ázsiai vonásait, megnyúlt ábrázatukat, keskeny kecskeszakállukat szomorúnak látta. Nem szerette őket, nem akarta megfogni egyiket sem, amikor pedig meg akarták mutatni, hogy az igazi elefántcsontot onnan ismerni meg, hogy nem teljesen sima, hanem kissé recés a felülete, amit úgy tud érzékelni, hogy a körme élét végighúzza rajtuk, elkapta a kezét.

A kislányt csak egyvalami érdekelte: a baba a legalsó polcon.

A porcelánbaba a vitrin hátsó falának döntött háttal, egyedül üldögélt, s ha egészen közel állt a vitrinhez, nem is láthatta, mert a fölötte lévő polc eltakarta. Ha távolabb lépett, akkor vehette csak szemügyre az övétől annyira különböző szőke hajkoronáját, kissé félreálló fejét és az évek során elszíneződött ruháját. Gallérjánál, kézelőjénél és a legalján fehér csipkével szegélyezett hosszú, rózsaszín selyemruhát viselt, a lábán szabályos fehér báli cipőt, olyan hegyes orral és tűsarokkal, melyre a kislány igencsak irigykedett. Mikor lesz neki is ilyen ruhája?Még az sem zavarta, hogy a babának a vitrinben hiányzott az egyik karja. A rózsaszín ruha ujja a teste mellé simult.

Ha a kislány leült a szoba közepén álló ovális étkezőasztalhoz, oda, ahol apja ült esténként a vacsoránál és vasárnap ebédkor is, rálátott a babára, mely mintha szándékosan nézett volna felé. Onnan leste, csodálta vágyakozva. Hozzá nem nyúlhatott, megtiltották neki.

Nem mondták ugyan, hogy beteg lesz, ha kézbe veszi, mert olyan anyagból készült, vagy hogy törékeny, azért kell vele vigyáznia, netán annyira régi, hogy minden érintés veszélyes a ruhájára, mely szétmállhat – nem mondtak semmit, csak azt, hogy a babához nem nyúlhat. Ezért csak ült ott nap mint nap, vagy guggolt a vitrin előtt, amikor nem látták, és nézte a babát.

Megfordult a fejében, hogy akkor is nézze, amikor otthon vannak és látják, csak hogy érezzék, mennyire szeretné kézbe venni és játszani vele. Máskor, az utcán, kirakatok előtt többször is sikerrel járt, ha vágyódva kinézett valamit. De a vitrinben lévő baba esetében nem akarta vagy nem merte bevetni a vágyakozós trükköt, talán mert úgy érezte, hiába is próbálkozna, hiszen megmondták előre: nem nyúlhat hozzá. Elég szigorúan hangzott a tiltás, tartott tőle.

Semmi más nem volt azon a polcon, csak a baba. Egyedül üldögélt, ez még súlyosabbá tette titokzatos jelenlétét. A kislánynak belesajdult a szíve, milyen magányos, és egy röpke pillanatra, tudata horizontján felvillant a homályos érzés, hogy ő is éppen olyan magányos, mint a baba, s hogy valójában önmagát sajnálja.

Ült a vitrinnel szemközt, és sóvárgott a baba után. Ha délelőtt, amikor besütött a nap, sokáig nézte aranyszőke haját, belekáprázott a szeme: úgy érezte, csillámlik a napfényben, aranyszemcsék kavarognak körülötte, és csábítóan hívogatja, hogy simogassa meg, sőt együttérzően tapintsa meg hiányzó karja helyét. Bátorságot kellett gyűjtenie, hogy erre gondoljon, de úgy érezte, képes lenne rá. Eljátszott a gondolattal, hogy meggyógyítja, s talán a karja is visszanő, de ha nem, hát szerez neki egy műkart, ahogy vannak felnőttek is, akiknek műkarja vagy műlába van.

Különös, addig sosem tapasztalt érzések ébredtek benne. Úgy érezte, a baba a vitrinben gondozásra, gyengédségre szorul, melyet csak tőle kaphat meg, mert a többieknek nemhogy eszébe nem jut gyengédnek lenni vele, hanem még neki is megtiltják, hogy hozzányúljon. Sértette igazságérzetét ez a megkülönböztetés, sőt bűntudata támadt, hogy míg ő részesül a szeretetükből, a másik, akit egy vastag üveg választ el meleg öleléseiktől, szerető cirógatásaiktól, nem kap belőle.

És akkor, egy délután, miután sok napon át csak nézte a babát, perceken keresztül elmélyülten nekinyomva orrát a vitrin üvegének, úgy érezte, nem bírja tovább, ki kell szabadítania rabságából, és zakatoló szívvel, egész lényét elöntő izgalommal és félelemmel elfordította a vitrin kulcsát, és kinyitotta az ajtót. Lázas forróság öntötte el. Tudta, hogy szülei akarata ellenére cselekszik, de rettegését legyűrte az egész lényét elborító vágy, hogy megölelje magányos társát.

Elővette, és ahogy annyiszor elképzelte, átölelte. Jólesett bőrének a hűvös érintés is, melybe az első pillanatban beleborzongott. Hirtelen úgy érezte, nincs egyedül, még ha a másik nemhogy szólni, pislogni sem képes. A baba hideg teste felmelegedett az ölelésétől. Nem tudta, mennyi időn át dédelgette, gügyögött hozzá, etette és altatta, akár egy igazi csecsemőt, mindenesetre észre sem vette, hogy odakint leszállt az est.

Úgy kapták rajta a sötétben, ölében a babával.

Durva mozdulattal tépték ki a kezéből. Apja kiabált is vele. A kislányban benne rekedt a sírás, mintha megfagyott volna. Nem látta még ilyen feldúltnak őket.

Másnapra a baba eltűnt, ő pedig igyekezett még a tekintetével is elkerülni a vitrin legalsó, üres polcát.

Az elefántcsont-szobrocskák között, néhány nap múlva egy idegen kislány mosolygós fényképe tűnt fel. Nem értette, ki van a képen, furdalta a kíváncsiság, és féltékenység is gyötörte, de nem mert kérdezősködni felőle.

Évek teltek el, míg anyja végre elmondta neki, a baba a fényképen látható kislányé volt, aki meghalt, s aki helyett ő megszületett.