A fordító
A fordítás talán ennél is nehezebb. Jajongunk, hogy legjobbjaink alig jutnak a világ tudatába. A dolog másik oldala már ritkán jut eszünkbe: az, hogy ez a nyelv ritka izgalmas gazdagságot gyűjtögetett magának. Hogy a fordítóknak – de ronda és milyen értelmetlen szó! – köszönhetően a „magyar változat” sokszor jobb, elevenebb, gazdagabb, mint az eredeti alkotás.
Mert meg tudja-e valaki mondani, hogy Joseph Heller örök életű A 22-es csapdájának első mondata – „It was love at first sight” – így eredetiben vagy Papp Zoltán „átültetésében” jobb-e: „Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.” Főként, ha a második mondatot is hozzáolvassuk: „Yossarian meglátta a lelkészt, és tisztára belehabarodott.” Vagy: hogyan hangzik jobban az ugyancsak örök életű Jack Kerouac Útonjának első mondata – „I first met Dean not long after my wife and I split up”. Amely egyszer így hangzik: „Nem sokkal azután ismerkedtem meg Deannel, hogy az asszonnyal különmentünk.” Másszor meg így: „Deant nem sokkal azután ismertem meg, hogy a feleségem és én különmentünk.”
Hogy a kezdőmondat hogyan hangzik Temesi Ferenc szerint, nem tudjuk. Ami biztos, igencsak furcsán emlékezett meg a 76 éves korában elhunyt Bartos Tibor – Thackeray, Beckett, Jack London, Dos Passos, Tom Wolfe, Mark Twain, Poe, Ken Kesey... végtelen a sor – és Jack Kerouac fordítója halálának első évfordulójáról. A Magyar Hírlap 2011. március 12-i számában Regényvégzetek című cikkében azt írja: „... mielőtt az igazi véget bemutatnánk, igazán Kerouac módra. Nem úgy, mint Bartos Tibor tette, akinek a szívében nem volt alázat, és egyszerűen átírta giccsesre a szöveget.” Nem kell itt Bartos életművét megvédeni, magáért beszél az. Csak annyit: általa ismerte meg vagy három nemzedék az amerikai irodalom javát, ő teremtette meg a beatirodalom magyar nyelvét, azét az irodalomét, amely megágyazott 1968-nak. Annak a ’68-nak, amelyet ma jobboldali politikai körökben előszeretettel minősítenek kulturális ellenforradalomnak, de amely fenekéig felforgatta a világ életmódját, szemléletét. Nem kell harcosan kiállni Bartos mellett, a tisztességes eljáráshoz viszont holtában is joga van. Ehhez pedig épp elég annyi, ha közöljük a regény utolsó bekezdésének eredeti szövegét a Penguin Books egyik kiadása nyomán (az On the roadot a The Viking Press adta ki New Yorkban 1959-ben), Déry György fordítását, amely a Magvetőnél megjelent 1966-os magyar alapkiadás (ezt adta közzé a bukaresti Kriterion Kiadó is), Bartos fordítását (Európa Könyvkiadó) és végül Temesi Ferencét. Íme:
„So in America when the sun goes down and I sit on the old broken-down river pier watching the long, long skies over New Jersey and sense all the raw land that rolls in one unbelievable huge bulge over to the West Coast, and all that road going, all the people dreaming in the immensity of it, and in Iowa I know by now the children must be crying in the land where they let the children cry, and tonight the stars’ll be out, and don’t you know that God is Pooh Bear? The evening star must be drooping and shedding her sparkler dims on the prairie, which is just before the coming of complete night that blesses the earth, darkens all rivers, cups the peaks and folds the final shore in, and nobody, nobody knows what’s going to happen to anybody besides the forlorn rags of growing old, I think of Dean Moriarty, I even think of Old Dean Moriarty the father we never found, I think of Dean Moriarty.” (Jack Keruac)
„Így hát Amerikában, midőn alkonyatkor az omladozó, régi mólóról figyelem a végtelennek tűnő égboltot New Jersey felett, s magamba szívom a föld illatát, a földét, mely egy darabban terpeszkedik innen a Nyugati Partig, behálózva utakkal, azokon pedig emberekkel, akik e végtelen és mérhetetlen földről álmodoznak, s Iowában – tudom – sírnak már a gyerekek, mert ott senki sem törődik velük – ma éjjel kihunynak a csillagok, hát nem tudod, mily kétbalkezes mackó az Isten, bizonyára lehanyatlik már az esthajnalcsillag is, halvány,
szikrázó fényét hullatja a prérire, s mindez nem sokkal a teljes és tökéletes éjszaka beállta előtt, amely áldást hoz a földre, sötét fátylába burkolja a folyókat, betakarja a hegycsúcsokat, bebugyolálja az utolsó partot is, és senki, de senki nem tudja, mi vár rá, csak azt tudja, hogy mind magányosabb, öregebb, nyomorultabb lesz – ilyenkor Dean Moriartyra gondolok, sőt, még az öreg Dean Moriarty is eszembe jut, az atya, akit nem találtunk meg soha – ilyenkor Dean Moriartyra gondolok.” (Déry György)
„Azért mikor kinn ülök a folyó lerobbant rakodópartján napnyugtával, és az ég New Jerseynek nyúló sávját figyelem, és elgondolom, hogy az éggel egyközűen épp ilyen hosszú sáv föld ível a nyugati partig, és a földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek, és Iowában, tudom, a gyerekek ilyenkor sírnak, mert ott nem bánják, ha sír a gyerek, azért ne sírjatok, mondom innen, mert a csillagok feljönnek mindjárt, és nem tudjátok, hogy az Isten Micimackó? az ég pedig odébb a prérire hajlik, és hullajtja rá diadémjait, mikor alig tűzte még a fekete éjszakára, a föld áldására, a folyók csendesítésére, csúcsok sipkájául, és elrejti benne a végső part titkát, hogy senki ne tudja, mi lesz, csak az öregedés foszló ruháit tudja, azért ha ilyeneket gondolok, Dean Moriartyn jár az eszem meg az apján is, a másik Dean Moriartyn, akit soha fel nem kutattunk: Dean Moriartyra gondolok.” (Bartos Tibor)
„Így hát Amerikában, amikor lemegy a nap és én egy régi kiszolgált mólón ülök a folyóparton és nézem a hosszú, hosszú eget New Jersey fölött, és érzem azt az egész nyers földet, amely hihetetlenül óriási sávban gördül egészen a nyugati partig, és érzem az összes utat, amely odavezet, és az összes embert, aki beálmodja e roppant teljességet, és Iowában, tudom, a gyerekek sírnak mostanára, mert otthagyják sírni a gyermekeket, és ma este a csillagok kihunynak, és nem tudod, hogy az Isten Micimackó?, az esti csillag biztosan hunyorog és halovány szikráit a prérire szórja, amely mielőtt a teljes éj megáldja a földet, elsötétíti az összes folyót, sipkákat tesz a csúcsokra és becsomagolja ama a végső partot, hogy senki, senki se tudja, mi fog történni senkivel, az öregedés reménytelen rongyain kívül, én Dean Moriartyra gondolok, és még az öreg Dean Moriartyra, az apjára, akit sosem találtunk meg, én Dean Moriartyra gondolok.” (Temesi Ferenc)
Döntse el most már az olvasó, melyik tetszik neki jobban. Aztán, ha tetszik valamelyik, gondolkodjon el egy pillanatra Kerouacnak a prózaírásról vallott harminc elve közül a 13.-ról (Temesi idézi mind a harmincat): „Szabadulj meg irodalmi, nyelvtani és mondattani gátlásaidtól.” Aztán vésse jól eszébe Temesi Ferenc zárómondatainak egyikét: „Minden regény végzet + Kerouac listájának fordítása: T. F. Játék ez, miként Bartók is eljátszódott hasonlóképpen –, hogy a kompozíció végétől bizonyos távolságra már felmutatta a befejezés egyes motívumait (akár idézetként is), de végül kegyetlenül lecsapott, mint a héja.” Ha most mindezek után az olvasó újra kézbe veszi az Útont – amelynek az Európa Könyvkiadónál, M. Nagy Miklós jóvoltából készül a legújabb fordítása és kiadása –, az bizony rájön, egyben biztosan igaza van Temesinek: az az utolsó bekezdés egyetlen tehetetlen, fájdalmas vonyításba sűríti Kerouac minden félelmét, bánatát, keserűségét, csalódottságát, amit az elmúlás felett érez. Annak eldöntése pedig, hogy kinek mennyi alázat van szívében eziránt – az olvasó dolga.
