Annak idején még Frode Nylund hivatalnok adta be a pályázatot, miután az interneten felfedezte a lehetőséget. A város vezetői rá is hagyták Frode Nylundra a munkát, hadd küzdjön vele. A győzelmi ceremóniára azonban már a legmagasabb szintű vezetők utaztak Szentpétervárra, pezsgőztek és történelmi lehetőségnek nevezték győzelmüket. Frode Nylund felesége a legfinomabb Verdens beste-t sütötte hitvesének, és büszkén, otthoni köntösükben nézték a tévében a hihetetlen sikerről szóló beszámolókat. Aznap éjjel, hosszú idő után először, szerelmeskedtek. Frode Nylunfd felesége csodálkozott is egy kicsit, hogy férje a gyönyör pillanatában elordítja magát diadalmasan, de nem zavarta.

Jarl Bernsen már három éve polgármester, de még soha ennyire dühös nem volt, mint most az NKI-re. Nem értette, milyen módon lehetséges, hogy kihagyták ebből a folyamatból, még akkor is, ha a várost természetesen ő képviselte Szentpéterváron. A ceremónia előtt és után fel s alá járkált szállodai szobájában, dühöngött a Városházán uralkodó megmagyarázhatatlan rendetlenségen, tömte magába a Verdens beste-t. „Mi az, hogy nem szóltak nekem, hogy ezt megnyerhetjük? Mi az, hogy nem egyeztették velem a költségeket? Jó, aláírtam valamit, de hogy nem jelezték, hogy ezt komolyan meg lehet nyerni! Mit fogok mondani Brede Eggebraatennek?”

Brede Eggebraaten nagyapja a Norvég Tudományos Akadémia alapítója, ő maga pedig a norvég gazdasági élet megbecsült tagja. Ez annyit jelentett, hogy pártpénztárnokként a teljes norvég gazdasági élet megbecsülte őt, mármint azok, akik akartak valamit keresni az államból. Brede Eggebraaten a ceremóniát otthon nézte. Ő is Verdens beste-t majszolt, majd rágyújtott, és fojtva dühöngött a Városházán uralkodó rendetlenségen. „Mi az, hogy nem szólt nekem Jarl Bernsen, hogy ezt megnyerhetjük? Mi az, hogy nem egyeztették velem a költségeket? Jó, mondott valamit, de nem szólt, hogy ezt meg lehet nyerni, és vegyem komolyan! Mit fogok mondani Jencin Rindahlnek?”

Jencin Rindahl az ellenzék szürke eminenciása volt, a norvég politikai béke egyik megteremtője, többszörös Olaf Bull-díjas, az észak-európai haiku irodalom megteremtője. Majdnem szívrohamot kapott, amikor meghallotta a győzelem hírét. Értetlenül állt az események előtt, úgy érezte, hogy sok év után barátja, Brede Eggebraaten felrúgta a békét, polgárháború felé viszi az országot. A pártházban, elvtársaival idegesen konzultálva fel és alá járkált, miközben a többiek ültek, és dühöngött magában: „Hogy nem szólt Brede Eggebraaten nekem, hogy ezt megnyeri a kormány?” Azzal nyugtatgatta magát, hogy a nagy Macuo Basó utolsó haiku ját mormolgatta maga elé: Néma csönd honol / sziklaszirtbe hasít / kabócazene. De Jencin Rindahl most ettől sem tudott megnyugodni.

Norvégia népe örült, az emberek utcára mentek és sípokkal szórakoztatták magukat. Minden norvég tart magánál sípot, pontosan úgy, ahogy a svájciak puskát. Ez régi északi szokás, a síp ugyanis elijeszti a vadállatokat és a bogarakat. A XX. század elejére a síp utcai ünnepségek hagyományos kellékévé vált, sőt külön ünnepen is tisztelegtek előtte. A február utolsó hétvégéjén tartott, kétnapos Sípünnepet Norvégia egyik legfontosabb, évenként visszatérő, nemzeti összetartó pillanataként tartja számon a lakosság. Most ugyan június volt, mégis, az emberek ugyanúgy rohantak az utcára sípjaikkal, mintha február lett volna. Csak fújták, fújták. Annyira, hogy Jencin Rindahl alig hallotta Brede Eggebraaten hangját a telefonban. És fordítva: Brede Eggebraaten alig hallotta Jencin Rindahl üvöltését. „Hogy képzeled? Hogy képzelitek? Megbontjátok a békét!” Brede Eggebraaten tiltakozott, próbálta magyarázni saját helyzetét, de azért értette Jencin Rindahlt. Ahogy letették a telefont, hívta is Jarl Bernsent. Gratulált neki, majd leszögezte, hogy politikai értelemben azért ezt a helyzetet hadüzenetnek tartja Norvégiával szemben. A polgármester nagyon szégyellte magát, nem is kezdett magyarázkodni. Alig volt már hangja, miután végigüvöltötte aznap az egész hivatalt. Jelezte Brede Eggebraatennek, hogyha a párt elnöke úgy véli, akkor lemond. Azonnal beleegyezett abba is, hogy átküldje Brede Eggebraaten részére a teljes beadott pályázatot, annak költségvetési tételeit, és rábízta Bredyre – általában így szólította őt –, hogy mostantól ezek felett ő felügyeljen. Természetesen titokban, de irányítsa a munkálatokat. Brede Eggebraaten először érezte a nap folyamán, hogy megfordítható a kialakuló dráma: Norvégia politikai békéjét meg lehet tartani. Hívta is Jenit – akit így szólított a nyugodt, baráti beszélgetésekben –, hogy találkozzanak azonnal, lenne mit megbeszélni egymással.

Jeni gyanakvó volt nagyon, de szívesen elment a beszélgetésre. Az járt a fejében, hogy most aztán tényleg mindent tisztázni kell, nem lehet taktikázni, mert nagy a tét, legalább akkora, mint amikor fiatal radikális irodalmárként éles fordulatot vett, és leült politikai ellenfeleivel tárgyalni egy hosszú távú, mindenki számára megfelelő béke megteremtése érdekében. Bredy megölelte, s rögtön a beszélgetés elején bocsánatot kért a „kezdeti kommunikációs nehézségekért”. Föl is szólította Jenit, hogy mondja el a feltételeit, és azokat ő el is fogadja. Jeninek csak egy feltétele volt: 55 százalék. Jó, vágta rá azonnal, kis megkönnyebbüléssel Bredy, aki akkor még nem tudta, hogy nem a projekt nyereségéből kéri Jeni a sajátjainak az 55 százalékot, hanem a teljes költségvetésből. Amikor ezt is felfogta, Bredy szeme elhomályosult a vissza fojtott méregtől.

Bredy hazafelé baktatott, és azon töprengett, hogy most mi a fészkes fenét kezdjen Jeni mohóságával. Azt ugyanis nem várhatta el a sajátjaitól, hogy ők kevesebbet keressenek. A nyereség 55 százaléka azért lett volna igazságos, mert az Európa Kulturális Fővárosa 2012 projekt felügyeletéből annyit ki tudtak volna venni, amennyivel többet Jeninek osztalékágon oda kellett volna adni. De így, hogy Jeni az egész 55 százalékát kéri, már teljesen más lett a helyzet. Bredynek nem volt mit tennie: felhívta a pártelnököt és tájékoztatta az eseményekről. Nem telt el fél óra, és Gunda Anniken, az NKI igazgatója magától a miniszterelnöktől hallotta a döntést: „110 százalékot” kell megtermelni a programból a pártok számára. Ebben pedig Gundának együtt kell működnie Brede Eggebraatennel, akit Gunda még soha életében nem hívott Bredynek.

Brede Eggebraaten feszült beszélgetést folytatott Gunda Annikennel. Az NKI igazgatójának beletelt fél órájába, amíg felfogta, hogy minden száz elkölthető pénzből 110-et át kell adnia a pártoknak. Azonnali válságstábot hívott össze. Nem kis szerencséjére, ez volt az ország egyik legkreatívabb társasága. Mégis, órákig csak csendben ültek, és hallgattak. Már túl voltak a sokadik Verdens besten, amikor Gunda egyik munkatársa megszólalt: „Hammerfest, a láthatatlan város. Olyat még úgysem tervezett senki. Egy egész éven keresztül ne égjenek a közlámpák, sőt a lakosságnak is legyen kötelező kilenc után lekapcsolni a villanyt. Az elektromos áramra szabott támogatást átirányíthatjuk a pártok felé, bőven meglesz így a 110 százalék.” „Óriási ötlet.”, pattant fel Gunda, „Ezért megjutalmazlak majd, bár, azt úgyis vissza kell fizetned a kasszánkba.” „Én nem kérek semmit az ötletemért, Gunda”, replikázott egy másik kollégája, „de a lekapcsolt lámpák a népességszaporulatnak is kedveznek, így egy új, XXI. századi, a művészetet a nemzettel összekapcsoló program fontos eleme lehetne a miénk.” Gunda megkönnyebbült.

Hammerfestnek mindössze fél év kellett, és teljesen készen állt a programra. Nagy nemzetközi figyelem mellett, a New York Times és a Süddeutsche Zeitung címoldalas anyagával megnyitották a Láthatatlan Város című programot. Japántól Mexikóig a művészvilág krémje csodálta az esténként teljes sötétségbe boruló várost. A nemzeti politika a reneszánszát élte. A helyiek is nagyon büszkék voltak: esténként kimentek az utcára, és sípoltak.