Kacér
Most, hogy a gyerek négy tárgyból bukásra állt, a nő megpróbált valami konkrét emléket előcsalni az agyából, hogy hivatkozhasson a múltra, de sajnos semmi más nem jutott eszébe a hajdani Vargapityuról, csak a hülye bokalengő szövetnadrágja a mókuskás zoknival. Mennyit röhögtek szegényen.
Arra számított, hogy a férfimajd felismeri és segít neki egyéb részlettel.
Hogyha a neve alapján nem is azonosította, mivel az asszonynevén mutatkozott be a telefonban, az arca biztosan be fog ugrani neki, hiszen ő volt annak idején a legszebb lány az évfolyamukban.
Nem gondolt arra, hogy nemcsak az eltelt húsz év, hanem a betegség is átrajzolta azóta a vonásait, és nem tudott arról sem, hogy az ismerősök a buszon vagy az egészségház előtt mennyit bizonytalankodnak, mielőtt megszólítják, nem tudván eldönteni, hogy ő-e az, vagy egy sovány, jóval idősebb hasonmása.
Telefonon kért egy időpontot, aztán csütörtök délben megjelent az gimnáziumi igazgatói iroda előtt a folyosón. A titkárnő megkérdezte tőle, meg van-e beszélve a találkozó. A nő azt gondolta magában, hogy fene nagy ember lett ebből a Vargából, de udvarias maradt, azt válaszolta, hogy persze, egyeztettek. Éneklő, alázatos hangon felelt, mint a hivatalokban meg az orvosnál szokott, és fel is vette hozzá a rendelők ajtajában begyakorolt tisztelettudó testtartást.
Az igazgató betessékelte és leültette az átellenben elhelyezett fotelba. Szórakozottan hallgatta, ahogy a nő mindenféle nehézségekről meg kezelésekről fecseg. Előző héten ugyanazon a helyen egy nagydarab, borotvált fejű, csíkszakállú vállalkozó ült, aznap reggel pedig a városi kórház osztályvezető főorvosa, aki ráadásul az igazgató feleségét is kezelte. Azok is a fiukról meg a lányukról beszéltek, és mindkettőnek ugyanazt válaszolta, ugyanazon a temperált hangon, ugyanazzal a szomorkás fejtartással.
A nő a bizonytalan jövőről és az anyai felelősségről magyarázott csapongva, zavarosan és kétségbeesetten. Azt mondta, ez a gyerek most nem bukhat meg, adjanak neki egy esélyt, ha már ő nem kapott még egyet a sorstól. Az igazgató ezt afféle hatásvadász fordulatnak gondolta, nehezen tudta elképzelni, hogy ez a nő annak idején megbukott volna, de még ha így is volt, biztosan nem négy tárgyból. Az egykori évfolyam szóba se került.
Idegesítő volt az ismeretlen asszony az idétlen műanyag karkötőjével, ahogy a pipaszár lábait keresztbe vetve ült a mély fotelban. Az igazgató rádöbbent, hogy leginkább a gesztusai irritálják: pont úgy viselkedik szegény, mint aki szép, pedig leginkább ijesztő és visszataszító.
Az asszony teljesen belelovalta magát a monológba, a szája sarkában apró nyálgömbök rezegtek, és ide-oda forgatta vézna csuklóján a színes karkötőt. Később önkéntelenül az asztal sarkán heverő iratfűzőt kezdte babrálni, aztán észbe kapott, visszatolta a helyére. Végül a monológ egy pontján váratlanul elmosolyodott. Talán nyomatékot akart adni valaminek, amit az igazgató nem is hallott, mert rég máshol járt az esze, mindenesetre felkacagott és kislányosan kacér, magakellető mozdulattal megemelte a fején a szőke parókát.
Teljesen kopasz volt, a fejbőre obszcén babarózsaszínűen fénylett, mint egy naptól sose ért gömbölyű testrész. Egy feszes fenék vagy egy mell. Az igazgató elvörösödött és félrekapta a tekintetét. Kínos volt az egész, mintha a nő valami szexuális szolgáltatást ajánlott volna fel, olyasmit villantva meg előtte, amit magától sose akart volna látni.
Amikor kikísérte, azt motyogta, hogy bízni kell a jövőben, sose szabad feladni, meg még néhány hasonló közhelyet, aztán amint becsukta az ajtót, igyekezett elterelni a gondolatait a látogatásról. Még hetekkel később is azon kapta magát, hogy undorodik a tűzőgéptől, legszívesebben fertőtlenítené használat előtt. Amikor erre rádöbbent, fogta és betette a fiókba, hogy legalább ne legyen szem előtt.
Fogalma sem volt, melyik lehet a nő fia a sok mutáló, hangoskodó kamasz fiú közül. Csak később mutatta meg neki a földrajzos kolléga a lépcsőházban: akkor kérdezett rá a gyerekre, amikor megtudta, hogy a nő meghalt.
A fiú év végén három tárgyból megbukott, az apja elvitte egy hatvan kilométerre fekvő középiskolába, és kollégiumba került.
Az igazgató teljesen el is feledkezett róla, meg se ismerte, amikor egyszer a gyerek biciklit tolva szembejött vele és hangosan ráköszönt. Nem rémlett neki, hogy ő az a fiú, azt hitte, valamelyik diák az iskolából: olyan egyformák voltak ezek a hórihorgas srácok. Úgy tűnt, a dolgok lassan rendeződnek. Az anya pár év alatt elrohadt a földben, a gyerek száznyolcvannégy centiméteresre nőtt és végül leérettségizett, a tűzőgép tönkrement és kidobták, az igazgató igazgató maradt, és közben az ő lánya is leérettségizett, méghozzá kitűnőre, mert a tanulással szerencsére soha nem volt gondja.
Tulajdonképpen mással se, a kamaszkorát három nagyobb cirkusszal megúszták. Az igazgató először akkor ordított vele, amikor a gyerek angol táborban berasztáztatta a haját, másodszor akkor, amikor katicát tetováltatott a vállára, harmadszor pedig akkor, amikor neki magának epegörcse volt. Erről az utóbbiról a lány nem tehetett, de pont ő volt otthon, és az apja kínjában jajgatva szemére hányta a katicát meg a rasztát is, amíg ki nem jött belőle a vacsora, aztán a lakásra az ügyelet. Azt üvöltötte, hogy „nem fogsz te engem égetni”, amit a lány nem egészen értett, hiszen le se szarta az apját, nemhogy szándékosan tett volna bármit ellene. Hordágyon vitték el az igazgatót, és amikor beemelték a mentőbe, még egyszer elismételte ugyanazt: „nem fogsz te engem égetni”.
Ez a fordulat aztán nem hangzott el többször, a lány sikeresen felvételizett, az igazgató epehólyagját pedig egy laporoszkópos műtét során kivették, két hétig tartózkodnia kellett a fűnyírástól. Nem az az orvos végezte a műtétet, aki annak idején a feleségét kezelte, hanem egy másik, és szerencsére gyereke se volt, akinek kapcsán később benyújthatta volna a számlát.
A lány elsőéves lett egy fővárosi főiskolán, csak kéthetenként járt haza. Egy ilyen alkalommal kiült a teraszra, és leste az apját, mintha mondani akarna neki valamit. Az igazgató épp füvet nyírt, lógott a hosszabbító a nyakában. Nem akarta félbehagyni a munkát, csak akkor hallgatta meg a lányt, amikor kikapcsolta a gépet. Egy fiút emlegetett, aki nem pesti, hanem helybéli, és azt kérdezte az apjától, elhozhatná-e ide vasárnap. Annyit mondott még róla, hogy erdőmérnöknek tanul és négy éve meghalt az anyja.
Az igazgató betette a helyére a fűnyírót, és megkérdezte, hogy hívják azt a gyereket. Nem mondott semmit neki a név, szórakozottan rávágta, hogy persze, nem nagyon érdekelték a lánya barátai. A lány ebédnél megint szóba hozta a fiúját, és kihozta a laptopot a konyhába, hogy megmutassa rajta. A srác arca kint volt a képernyőn, a lány meg ide-oda pakolgatta az asztalon a fejet, aztán átvitte a pultra. Az anya vetett rá egy pillantást, mondta, hogy helyes. Az apa viszont feszengett, az jutott eszébe, hogy olyan ez, mintha a gyerek egy tálcán cipelné a srác fejét, ráadásul egy áttetsző strandkendő volt csak rajta, mint a fátylakba öltözött Salomén. Odavetette a lányának, hogy legalább ebédhez normálisan felöltözhetne, és hozzáfűzte, hogy vasárnap legyen szíves valami tisztességes ruhát venni majd.
A gyerek megvonta a vállát, és tovább mutogatta az anyjának a Facebook-oldalon a fiú családját. Ez a bátyja, ez az apja, ez meg az utolsó otthoni kép az anyjáról – sorolta.
Az igazgató erre felnézett, mert eszébe jutott, amit a gyerek a teraszon mesélt, és megpillantotta a képen a nőt. Emlékezetébe villant a gömbölyű, fénylő, rózsaszínű fej, és mélyen elvörösödött. Nem tudta, mit mondhatna. Felpattant, kiment a teraszra.
Amikor visszajött, azt kezdte fejtegetni, hogy neki is van magánélete, nem kéne vasárnaponként idegeneket idehurcolni, elvégre pihenni is joga van valamikor, a lánya meg különben se mutasson be olyat, akit még alig ismer. Egészen belelovalta magát a méltatlankodásba, a végén még azt is fölemlegette, milyen sokba kerül a lány pesti albérlete.
Az anya nem szólt egy szót se, csak pakolta be az edényeket a mosogatógépbe, a lány meg kivitte a laptopot és bevágta maga mögött az ajtót. Az igazgató dühösen tekert egyet a mosogatógép gombján, mondván, energiatakarékosság is van a világon, nem kell mindent hatvan fokon mosogatni.
Este feküdtek egymás mellett a feleségével, aki egy reklám alatt váratlanul megkérdezte, volt-e valami köze ahhoz a nőhöz. Mármint a fiú anyjához. Az igazgatónak megint beugrott a rózsaszín, gömbölyű fej és megint elvörösödött. Kezét fáradtan végighúzta az arcán, és azt felelte hogy nem, dehogy volt. Ám a hangja remegett és hamisan csengett, mintha maga sem volna teljesen biztos benne.
