Zsír
A kutya a fal mellett, a veszélyesebb szárnyasok, a kakas meg a gúnár, akik pisálás közben veszélyeztették a gyerek épségét, sziszegtek rá, és a szomszéd ember is mondta, hogy volt, hogy például a kakas valakinek lecsippentette. Ezek az ijesztő állatok is most valahol hátul húzódtak meg az ölfák mellett. Mehetett volna hátra pisálni nyugodtan, de nem volt kedve kilépni a nyárikonyha hűvöséből, meg nem is kellett. Ilyenkor, amikor épp az van, hogy nyugodtan lehetne, pont nem kell, mert minden víz, még a húgy is kifolyik a bőrén át. Bezzeg télen. Pizsamában kell kimászni mínusz húszban és alighogy visszaér, alighogy újramelegedik a dunyha alatt, rögtön elkezdi érezni, hogy megint kell, vissza kell menni újra abba a rettenetes hidegbe. Irigyelte az orvos gyerekeit, akik a lakásban hugyozhattak, mert bent volt a vécé, nem harminc méterre a verandaajtótól. Most nem kellett. Ült bent a nyárikonyhában, földdel volt kiverve a talaj. Minden évben háromszor.
A nagyanyja fogott egy lapát lószart, elkeverte sárral, azzal kente le a talajt. A macskák erről a lószaros földről nyaldosták fel, ha valami lepotyogott meg a nagyapja is felvette a kenyeret, ha leesett, megfújta és megette. Szeretett ott enni, bár nem lett volna kedve a lószaros földről felvenni, mindig mondta, hogy kell a macskáknak is, hogy egyenek, mire a nagyapja, hogy fogjanak egeret a nyomorultak, tele a padlás, megeszik a búzát, ezek meg itt tartanak hízókúrát az asztal alatt. A nagyanyja mondta, hogy nem kell felvenni. Szeretett ott enni, mert lehetett olyat, amit a rendes konyhában az apja miatt nem. Olajos halat, penészes sajtot, mindent, amit az apja nem tűrt a rendes konyhában, mert undorodott a szaguktól.
A gyerek gondolkodott ezeken az ennivalókon, meg hogy majd biztos hazajön ma is a nagyapja és hoz valamit az erdőből vagy a határról, mert mindig hozott, ha mást nem, a maradék kenyérhéjat, hogy madárkalátta, ezt mondta, s ez a gyereknek tetszett, hogy olyan kenyeret eszik, ami a nagyapa hátizsákjában végigutazta a földeket, ott volt, amikor kaszált, amikor fát döntött ki az erdőn, amikor szántott a földeken, amikor a többi öregemberrel együtt ittak egy nagy fa alatt a hűvösben. Megette.
Nézte vagy hallgatta ezt a meleg levegőt, minden állt, a kutya somfordált be, most szabad, hisz csak a gyerek van itthon. Matyi, mondta a gyerek, menj ki, aztán többször nem mondta. Jó volt, hogy ott volt, ebben a rekkenő hőségben, amikor semmi nem mozdult, csak a parasztok mozogtak most is, ahogyan százévek óta a határban.
Éhes vagyok, gondolta a gyerek, mikor jön már haza az anyja, mikor telik le a mindjárt? Nézte az órát, ment körbe egy mutató, gyorsan ment, de nem tudta hányszor kell mennie, ahhoz, hogy az anyja hazajöjjön. Tudott számolni, de csak az ujján, az órán nem. Hogy most mikor épp mennyi van, meg mi az, hogy negyed óra, hogy kell azt elképzelni, fél óra, egy óra, hogy vannak ezek a dolgok, mennyi az, mihez kéne hasonlítani. Nem telik le a mindjárt, gondolta a gyerek, még a végén éhen fogok halni. Mit lehet enni. Nézte a tálakat, mind üres volt, ami meg nem, abban olyan volt, amit nem akart megenni. Babfőzelék. Ki látott már olyan gyereket, aki a babfőzeléket szereti. Bőre van, amikor kihűl és liszt íze. A babfőzeléket csak azért eszi meg az ember, mert mást nem tesznek elé, nem tesznek például palacsintát, vagy lekváros buktát, vagy lecsót. Babfőzelék. Persze mindig marad is belőle, még a kutya is utálja, csak köröz mellette, a nagyanyja meg kiabál vele, hogy milyen finom és mit képzel, hogy válogat, a szomszédban vízben áztatott kenyeret adnak a kutyáknak, és az is jó nekik, de ennek a dögnek hús kellene mindig. Hát nem kapsz, babfőzelék az van. De a kutya inkább nem evett egész nap.
Egy kiskosárban tojások voltak. A szekrényen kenyér. Be volt tekerve konyharuhába. Azt szeretem, gondolta a gyerek, az nagyon finom, a bundáskenyér, és azt én tudom, hogyan csinálják. Elővett egy serpenyőt, a zsír ott volt a konyhaszekrényben egy edényben, abból mert egy kanállal, alumíniumkanál volt benne, csupa zsír. Fuj, mondta, meg hogy mi minden lesz a malacból, mennyi undorító dolog, ami egyáltalán nem emlékeztet arra, hogy valamikor egy malac volt. Mert még a hurka a beleire, de a többi, főleg a zsír egyáltalán nem. Meggyújtotta a gázt, mondta az anyja, hogy ezt nem szabad neki csinálni, de nem fog érte szólni, mert végül is ennivalót csinál. Feltört két tojást és belehempergette a kenyeret, ügyetlen szelet volt, éppolyan, amilyet vágni tudott, egyik része vékony, szinte kiszakad, a másik részénél meg kétujjnyi vastag. Nem baj, gondolta, ez így is csak finom tud lenni. A zsír már izzott a gázon. A gyerek klottgatyában volt, próbálta megközelíteni a gázt. Lépegetett volna közelebb, de a serpenyőből forró zsírcseppek permeteztek a levegőbe, és ahogy közeledett a hasát érték, a hasát csipkedték, szurkálták. Ez nem jó így gondolta, nem lehet közel menni, mert az fáj. Beledobom, gondolta és már cselekedett is. Meglendítette a kenyeret és hupsz bele a zsírba. Pontosan célzott, nem volt hiábavaló a sok kődobálás a patakparton, placcsant a zsírba bele a kenyér, a gyerek ámulva nézte a zsír és a kenyér találkozását.
A serpenyőből kiloccsanó zsír ebbe az ámulatba fröccsent bele, s terítette be a gyerek hasát. Ahogyan egy pohár vizet loccsant az ember a betonjárdára. Először olyan volt a fájás, hogy nem fájt, nem azt érezte, hogy fáj, hanem hogy nem érez semmit, hogy nincsen, azt érezte, hogy megszűnt az a gyerek, aki az előbb még éhes volt, akinek az előbb még melege volt, aki az előbb még bundáskenyeret akart sütni. Aztán, ahogy visszatért újra létezni, akkor hasított bele az éles égő fájdalom, hogy elkezdett hangosan sírni, olyan hangon, amit már egy éve is szégyellt volna, pedig azóta sokkal öregebb lett. Ömlött ki a hang belőle, egészen ki a kamraajtón kívülre és ott elnyomta a hőség hangját, a nyári csendet, a kutya vakkantott, és az anya épp ekkor tolta be a biciklijét az udvarra. Rohant, hogy mi történt. Rohant, és a gyerek ott zokogott a kiskonyhában, a gázon égett a zsír, a kenyér. Mit csináljon, előbb a gáz, a gyerek sírt, az anya mondta, hogy elmúlik, elmúlik kisfiam és tekerte el a gázon a gombot. De nem akar, mondta a gyerek. Mindjárt elmúlik, mondta megint az anya, kicsit mintha múlt volna, de hamarosan újra. Az anya nézte a fájást a hasán és mondta, hogy zsírt kell rá kenni, hogy attól lesz jó. Attól lett rossz, üvöltötte a gyerek, az anya mondta, hogy fájni fog, de be kell kenni, mert örökre megmarad, különben.
A gyerek nem akart örökre égett lenni, hagyta az anyját, remegett a fájdalomtól. Amikor az anya végre abbahagyta, kicsit enyhült a fájás, talán a zsír miatt, talán mert az anya ölébe bújt, talán mert az anya nem piszkálta a hólyagosra égett sebet. Éhes voltam, mondta a gyerek. Tudom, mondta az anya. Ott volt a babfőzelék, mondta az anya, azt nem kértem, mondta a gyerek, de az az ennivaló ma. De én beteg vagyok, mondta a gyerek, mert megégett a hasam, akármit nem lehet beletenni, mert akkor majd fájni fog kívül a seb, ha belül valami nem finom van. Az anya nézte a gyereket, és haragudott magára, hogy elment, hogy megállt beszélgetni a szomszédban valakivel, meg a boltban is kicsit, hogy nem sietett, s hogy akármi is történhetett, és milyen jó, hogy utána már senkivel nem beszélt, mert ha pár percet késik, akkor felrobbanhat a gázpalack, ezt látta, ezt a vészt, amit elkerültek most. De jó, hogy csak ez történt mondta, s odalépett a konyhaszekrényhez, hogy palacsintát keverjen, majd párat elront, gondolta, hogy a gyerek előbb ehessen, mert az van neki mondva, hogy ami elromlik, az rögtön az övé.
