Ez hajdan OTI-palota névre hallgatott (ma a nyugdíjbiztosító igazgatóságnak ad otthont a Fiumei úton). A magasház tizennyolc emelettel készült, de a nagypapa bevezette a bauxitbeton használatát. A máig vitatott technológiának esett áldozatul a jellegzetes toronykialakítás és alatta nyolc emelet, lebontották. Komor nem élte meg ezt a szörnyűséget. Belehalt egy másik szörnyűségbe. A nyilasok elhurcolták és megölték Ausztriában 1944 telén.

Mindezt az unoka, a 86 éves Székely Tamás meséli a visszavásárolt Komor-féle lakásban. Hogy az 1950 körüli államosítás után nem vették el, művész-mérnök házaspár szüleinek is köszönhető.

– Felnőttként is ugyanazzal foglalkoztam, mint kamasz koromban – adja több évtized tömör összefoglalóját a házigazda.

– Tizenegy évesen rabul ejtett az amatőr rádiózás. A szomszédunkban lakott Horthy Miklós kormányzó protokollfőnöke. Rendes ember volt, nagyon kedveltem.

A szomszéd fiú kapott egy detektoros rádiót. Nem foglalkozott vele, a Komor unokát viszont izgatta a dolog. Átjárt, s így lett belőle hobbista. Az iskolában a matematika és a fizika foglalkoztatta. A háború végén vasutat épített Erdélyben, majd megszerezte a diplomáját, és sok más fiatal társához hasonlóan „arccal a vasút felé” fordult, amikor 1952-ben MÁV-alkalmazott lett. Gyengeáramú villamosmérnökként végzett.

– Vasúti távközléssel és elektronikával foglalkoztam, jól éreztem magam – idézi föl a kezdeti MÁV-os éveket Székely Tamás. – Zajlott a villamosítás, a stabil hoszszú hullámot üzleti táviratok továbbítására használták. A MÁV rádiótávírászai nyerték az országos versenyeket az MTI-sek előtt. Úgy tudtak „venni”, hogy a másik kezükkel „adtak”. A hálózat 1958-ig működött. Akkorra kiderült, hogy a Szabad Európa miért olyan tájékozott a Magyarországról a Szovjetunióba induló gépvagy gabonaszállítmányok ügyében. Nekik is volt Hell nevű berendezésük, amivel könnyű volt leolvasni a táviratokat. Ez lett a veszte a MÁV megbízható hosszúhullámú rádiótávíró hálózatának, 1958-ban megszüntették.

A fiatal mérnök társaival a vasúti távközlés drót nélküli eszközeivel foglalkozott. Német katonai ultrarövid-hullámú repülőrádiókat alakítottak át mozdonyrádióvá. A FUG 16-os rádiókat olyan Truman gőzmozdonyokba szerelték be, amelyeknek kilóját 50 fi llérért vette a háborúban vesztes ország. Ez volt Székely Tamás szűzmunkája. Ennek sikere után kezdett fölfelé lépegetni a vasúti hierarchiában. Hat távközléssel kapcsolatos találmánya van. A legnagyobb ismertséget számára mégis a „tilinkóügy” jelentette.

Hetvennégyben vagyunk. Ha addig valamit közölni akartak az utasokkal, hangosbeszélőn mondták. Általában maguk a vasutasok beszéltek, a nagyobb állomások tudtak csak „bemondót” alkalmazni. Magnóról szó sem lehetett, az adás („A második vágány mellett tessék vigyázni!”) élő egyenesben ment.

– A vasutasok a kedvezmények miatt sokat jártak külföldre, magam is rendszeresen utaztam Nyugatra, ami nagy irigységet váltott ki. Mindezt a német és angol nyelvtudásomnak köszönhettem. Közreműködtem a keleti tömb és a nyugati vasúti szervezetek tudományos fejlesztési intézetének munkájában. A szabadjeggyel utazó vasúti főnökség tagjai azt tapasztalták, hogy a nyugati országokban a bemondást megelőző hangjelekkel vezetik föl. „Csinálj valami ilyesmit nekünk!” – kérte az egyik igazgató. A legnagyobb gond az volt, hogy a korabeli vasúti bemondórendszerek hangszórói és erősítői nem voltak alkalmasak zenei információk átvitelére. Székely Tamás gondolkodni kezdett, kezdetben csak a technikai megoldáson. Emlékezett a Magyar Rádió szünetjelére –melyet Polgár Tibor komponált –, de azt egy pengetős szerkentyűvel állították elő, ilyet minden állomásra nem lehetett volna telepíteni. Elpusztíthatatlan géphangra volt szükség.

– Ne legyen benne mozgó alkatrész! –csapott a homlokára a mérnök. És arra jutott, hogy a feladatot meg lehet oldani egy a népi hangszerek hangjához hasonlító dallamsor előállításával. Amit ha nyomtatott áramkörre tesznek, bármelyik vasútállomáson le lehet játszani.

– Az elején hangsúlynak kellett lennie, a végén pedig nyitva kellett hagyni a melódiát, hiszen utána jön a közlemény, amire figyelni kell. A technika nem volt ugyan alkalmas bonyolult zenei képletek továbbítására, ám egy rövid hangsor megjegyzésére igen. Ami nem lehetett túl hoszszú sem, mert az utasok nem szimfóniákat akartak hallgatni. Tőlem csak a technikai részletek kimunkálását várták. Ezzel hamar elkészültem. Egy tíz centiszer tizenhat centis kártyán elfért az integrált áramkör. Ezt be lehetett dugni a leolvasóba, amelynek kicsiny memóriája volt. Kiírt a vasút egy pályázatot. Neves zeneszerzők adtak be mintákat (Székely Tamás nem nevezte meg őket – R. L.). Mintegy harminc pályázat érkezett. A vasúti vezetők azt szerették volna, hogy pártatlan zsűri döntsön. A MÁV fejlesztési intézetében mind a harmincnak elkészítettem az elektronikáját és a memóriáját. És azt mondtam, a fene egye meg: én is csinálok egyet!

A MÁV Vezérigazgatóság országos igazgatói értekezletén hallgatták meg a pályaműveket, melyeket csak sorszámmal jelöltek. A pályázók neve ugyanis titkos maradt. A mérnök betette a sorba a sajátját is.

– Úgy voltam, hallgassák meg, ha kiesik, mehetünk tovább. Az enyém volt sorrendben a negyedik. Húsz-huszonöt fős vezetői grémium hallgatta a dallamokat a vezérigazgatóság tanácstermében, ahol nem voltam jelen. A pályaműveket a MÁV néhány utcával távolabb fekvő intézetéből telefonvonalon adtuk be egymás után a tanácsterembe. Innen kaptuk az utasításokat. Ha valamit újra kértek, leadtuk. Most adja le a négyest, a kettest, a hatost, a huszonhatost stb. Így jutottunk el odáig, hogy azt mondták: most adja a kettest és a négyest. Csönd volt, bizonyára vitatkoztak. Kérjük a négyest még egyszer. Így nyerte a melódiám a versenyt. A vasúti vezetők csak akkor tudták meg, hogy az enyém a dallam.

Székely Tamás mesés jutalomban részesült. Megengedték neki, hogy a MÁV-szignált – mert ez a zenemű pontos neve –újításként beadja. Háromezer forint újítási díjat és ötezer forint különjutalmat kapott érte. Azt, hogy a MÁV hogyan magyarázta el a nagynevű profiknak, hogy egy amatőr megelőzte őket, Székely Tamás soha nem fi rtatta. Egyikükkel találkozott, örömmel elfogadta a koncertmeghívást.

A MÁV utastájékoztató szignálja valószínűleg a leggyakrabban játszott magyar dallamsor. Az állomások java részében ma is azt a szerkezetet használják, amelyet Székely úr 1974-ben megalkotott. A szignál a MÁV tulajdona, hozzánőtt, ha felhangzik, mindenki a vasúttársaságra asszociál. Megkérdeztem még a dalszerzőtől, mi munkált benne, amikor a dallamsort kiötölte. – Egy csöndes délután és némi konyak – hangzott a költőileg talán kissé eltúlzott felelet. De hogy a költészet nem áll távol a híradás-technikai mérnöktől, mi sem jelzi jobban, mint hogy később, ha vonathoz készülődve meghallotta „zeneműve” taktusait, kihúzta magát, mélyet szippantott a levegőbe, majd azt tette, amit mindenki más tett volna az ő helyében.

Fölszállt a vonatra.

A MÁV-szignálról szóló történeteknek is történelmük van. A dallamsor atyjával készített interjúval Riporter kerestetiket lehetett nyerni, a bulvárlapok és a tévék is bőséggel feldolgozták a sztorit. Székely Tamás kicsit sajnálja ugyan, hogy vele kapcsolatban mindenkinek a szignál jut eszébe, nem a MÁV korszerű rádióhálózatának megteremtése. Kétszer vonult nyugdíjba, először 1989-ben. De akkor rögtön „elvitték” egy amerikai híradás-technikai vállalat élére, ő lett a Motorola magyarországi igazgatója. Kilencvenkilencben aztán másodszor is nyugdíjba ment. Az itt szerzett sikerélményei mellett azért legszívesebben a négy vasúti évtized emlékezetes pillanataira gondol.

A dallamsort az utcán és egy rockzenész stúdiójában is próbára tettük. Az erről készített Dr. NOL-videó hétfőtől látható a Népszabadság Online felületén (NolTV).

A leggyakrabban játszott magyar dallamsor zeneszerzője