Legalábbis eleinte így tűnt; amíg meg nem szólalt a zene. A zene voltaképp nem szólalt meg, mégis olyan volt, mintha megszólalt volna; a férfi keze hirtelen hajlékonnyá vált és finommá, mintha egy zongorát kellene megszólaltatnia pianissimóban. Egy zongorát, amelynek billentyűzetéhez épp csak hozzá kell érni, épp csak meg kell érinteni egy leheletfinom mozdulattal, aztán időt hagyni a lélegzetnek; nem meghatározott, kiszámított időt, amit mondjuk egy metronómmal pontosan ki lehetne mérni, hanem csak valamiképpen elgondolkozni a csöndben. Amely két zenei mondat között megadatott.

Amikor már befejeződött az egyik, de még nem kezdődött el a másik, és igazából nem is tudjuk, hogy elkezdődik-e egyáltalán, mintha Monk ülne a három mázsás versenyzongoránál, amelyet egy tengerbe nyúló földnyelven találtak a minap Miami partjainál, és éppen elgondolkodna azon, hogy a következő hangot vajon leüsse-e. Épp ez a vajon, ez a nem tudhatóság az, amitől a csönd olyan varázslatos lesz, olyan lenyűgöző és megejtő; amitől a férfi kézmozdulata is annyira könnyed, zavarba ejtő és elragadó volt azon a vonaton. Jóllehet a férfi nem a miami homoknyelven navigálta a zongoravirtuózt, csak a Budapest–Debrecen vonalon, és az se Monk volt.

Valamit javít a helyzeten, hogy frakkot viselt; azt nem mondanánk, hogy a frakk ujját nem rágták meg az egerek, vagy hogy a zsebe nem volt félig leszakadva és a könyöke a végletekig kifényesedve, de frakk volt, teljesen eredeti; igaz, csokornyakkendő és mellény nélkül, mindösszesen egy fekete fl anelinggel, amelynek a közepe ráadásul meg volt foltozva. A kézmozdulatok azonban tökéletesen feledtettek mindent, amit oda nem illőnek gondolnánk, a férfi már mindkét kezével vezényelt, arca fájdalomteljes, mégis elragadtatott volt, szemét lehunyta, már mindannyian hallottuk a zenét, ahogy a zongora egyedülvalóságát, szívbemarkoló, elhaló hangjait megtörve beléptek a vonósok, ahogy megszólaltak a fúvósok, ahogy az egész fokról fokra erősödve fortissimóba váltott – láttuk, ahogy a tenger közepén, a földnyelven magányosan álló zongora környezete egy komplett szimfonikus zenekarrá népesül.

A férfi már állva vezényelt, szenvedélyes mozdulatai egy kődarabot vagy egy dohányzóasztalt is életre keltettek volna, elnyűtt, régi vágású aktatáskáját, amely az ülésen hevert, a mozdulatok hevében térdével meglökte, amitől az kinyílt és egymástól réges-rég elvált, felkunkorodott szélű partitúra oldalak csúsztak ki belőle, a férfi arcán indulatok váltották egymást, hogy aztán utat engedve a trombitaszólónak, elcsöndesüljön és fájdalmassá váljon megint. Ezt követően, lélegzetelállító szünet után, a zongora szólalt meg újra az elhagyott földnyelven, hangja érzékeny és gyönyörűséges volt, ráadásul volt benne valami különös, valami új az iménti fájdalomteljes hanghoz képest, egyszerre volt fájdalomteli és mégsem, mintha valamiféle utat engedett volna a reménynek, legalábbis a férfi arca a végletekig átszellemült volt és elragadtatott.

Mint amikor a tengerből, amikor már senki nem várja, elkezd kiemelkedni egy évezredekkel korábban elsüllyedt katedrális, a tenger hullámai még majdnem teljesen elfedik, de olykor már megcsillan a kupoláján a fény: lassan mindannyiunk szívébe beköltözött az érzés, hogy igen, hogy lehetséges, hogy a katedrális lassan, de mégis valamiféle bizonyossággal, győzedelmesen és diadalmasan fog kiemelkedni a vízből, a pusztulást, a romlás legutolsó nyomát is maga mögött hagyva, régi fényében tündököl majd újra; ám hogy tényleg tündököle, azt már nem tudtuk meg, sőt azt kell valószínűsítenünk, hogy nem, ugyanis megérkezett a kalauz, és a férfit némi huzavona után leszállította a vonatról, az utasok adták utána az ablakból az összeszedett partitúraoldalakat; és igen, da capo al fine, mindannyian éreztünk valami szívbemarkolót.