Az agya. A Béla nem ismerte fel az embert, csak a tárgyakat, szövegeket, képeket, egyenleteket és legfőképpen a számokat. Ezeknek a világában élt a Béla, ide senkit nem engedett. Bárki leülhetett a Béla mellé, de senki nem beszélhetett hozzá. Ő beszélt helyettük. Pár hét alatt megtanultam úgy beszélgetni a Bélával, hogy közben egészen jól elvoltam magamban, ahogyan ő is. Ő úgy nem vett rólam tudomást, hogy folyamatosan beszélt, én pedig úgy, hogy folyamatosan hallgattam. Mindketten máshol jártunk.

Most pedig megyünk a Béla temetésére. Mert a Béla elment. Mielőtt elment volna, mindig felkészülten érkezett a kocsmába. Hozott magával előételt, főételt, desszertet. Különlegességeket, ínyencségeket, ritkaságokat. Szerette a Béla ezt a sokszínű életet. Ezekkel alkotta meg saját magát, ha már az anyatermészet nem kölcsönzött stílust neki. Minden nap újítania kellett, hogy ne kelljen magáról beszélnie, hogy beszélhessen helyette a távirányítós autóról, kalapokról, internetről, órákról, robbanómotorokról, szagelszívókról, flatron monitorokról, biológiáról, fizikáról, kémiáról, bármiről. Amit tanulni lehet. Mert a Béla agya olyan volt, mint a szivacs. Amit hallott, megjegyezte.

Most pedig itt állunk a Bartók Béla út végén, a Szent Gellért Plébánia előtt, mert a Béla elment. Mielőtt elment volna, sok fotót készítettem róla, mert a Béla egy figura volt. Jó téma. Színt vitt az egyszerű bolondok közé, mert sokkal bolondabb volt mindenkinél. Erős bolond. Az pedig nagyon nehéz foglalkozás, mert egyes-egyedül kell elviselned saját magad. A fotókon a Béla ugyanolyan megbízható, amilyen az életben volt. Nem ugrott be kávéra. Ha jött, egész napra jött. Beköltözött és beszélt, amíg el nem fáradt – akihez beszélt.

Az altemplom urnatemetőjének szóróparcellája körül állunk, mert a Béla elment. Itt vagyunk, mert a Bélának még nem kellett volna elmennie. Ha kilencvenévesen ment volna el, akkor öten se lennénk. De most ment el a Béla. Hófehér a mennyezet, a padló, az urnák. Hófehér márványlapok. Az emelvényen egy díszes homokóra. Alul üres, felül félig tele. Zoltán lép mellém és kérdez.

– Ennyi volt a Béla?És igen. Ott van a Béla a homokórában. Ő kérte így. A szám tátva, csak nézem-nézem a Bélát. Nemrég még eperrel kínált, egressel, málnával. Néztük a csajokat és hallgattuk a dzsesszt. Most megáll mellettem, nézi ő is a homokórát.

– Nahát, peersze. Hogyne. Európában Michelangelo egyik tanítványát tartják feltalálójának, de ez nem bizonyos. Homok helyett higanyt is használtak, sőt ólomporral is készült homokóra, peersze.

– Béla!

– Igen?

– Maradjunk csendben, kezdődik. Egy úr érkezik, a kezében mappa. Nem pap, nem is színész. Énekel, majd beszél. Oscar-díjas alakítás az ördög megformálásáért. Béla közel hajol hozzám és suttog.

– A XVII. században Rivaltus csillagászati megfigyeléseknél használta…

– Pszt! Az ördög ismét énekelni kezd. Hang jön ki az orrán. Kendőbe zárta ősz haját / Ahogy a régi nagymamák / S ha látta, apánk nem figyel / Esténként súgva kezdte el.

– Tulajdonképpen az a legnagyobb előnye, hogy működéséhez semmiféle külső energiaforrás nem kell, nem romolhat el.

– Béla!Kell ott fenn egy ország / Mely talán ránk is vár / Kell ott fenn egy ország / Amit senki nem talál / Kell ott fenn egy ország / Mely bárkit átölel / Kell ott fenn egy ország / Amit sosem rontunk el.

– Hogyne, persze. Aztán meg a XX. század végéig telefonbeszélgetések időtartamának mérésére használták…

Ekkor Béla eltűnik. A homok lepereg. Hogy hová, nem tudom. Azt mondják, a lefolyóba. Vége.

Hazafelé, amikor már másfél órája állunk a dugóban a körúton, megjegyzem a fiúknak, hogy a Béla már bizonyosan több utat tett meg a vízzel. Mert a Béla elment. És még most is, hogy a lefolyóban örvénylik, még most is mindent jobban tud a Béla.