– Tényleg azt gondolom, hogy a jelenlegi elsővel ülök szemben...

– Hízelgő, de ilyen nincs. Néha egyenesen azt érzem, a nézők felkészültebbek nálam: az internet világában a jó értelemben vett fanatikusok mindent tudnak. Az alázat egyébként is kötelező, ráadásul olykor még a kedvező kritikák is gondoskodnak arról, hogy tisztában legyek vele, hol a helyem. Egyszer a Magyar Narancs hosszasan dicsérte a közvetítésemet, és azzal zárta a cikket: Köszönjük, Faragó Richard!

– Ezzel együtt is határozottan állítom, hogy felismerhető!

– Információval – az előbb említettek alapján – nem lehet felhívni a figyelmet. A stílussal már inkább. De félreértés ne essék: a meccsközvetítés nem one man show vagy stand-up comedy. Nem volt még ember, aki a riporterért nézett volna meg bármilyen mérkőzést.

– Az alap?

– Tudni kell magyarul.

– Biztos ez?

– Akkor hozzáteszem: jó esetben.

– Felhígulás van?

– Mint az élet megannyi területén.

– Szurkolni vagy közvetíteni kell?

– Szerintem nyilvánvaló: köz vetíteni. A riportert nem azért ültetik a mikrofon mögé, hogy drukkoljon. Ha erre lenne szükség, a szpíker helyet foglalhatna a B középben is. Ez azonban nem zárja ki, hogy magyar érdekeltségű nemzetközi meccsen érzékeltesse, hova tartozik. De butaság volna hajrá, magyarok!-at kiáltoznia, és megmosolyogtató, ha az ellenfél 5-0-ás vezetésénél honfitársaink nagyszerűségéről beszélne.

– Pedig az utóbbi a divat. Néha úgy érzem, két magyar labdarúgó-bajnokság zajlik: a valóságos és a virtuális.

– Mostanában nem közvetítek magyar bajnoki találkozókat.

– Mi zavarja a legjobban?

– A képhiba. Ahogyan a nézők a meccsért kapcsolják be a televíziót, úgy azt viselik el a legnehezebben, ha lemaradnak valamiről. A riporter hangja kevésbé hiányzik, ha hiányzik egyáltalán.

– Semmi hatás?

– Azt nem mondtam. Még a Sport TV-ben dolgoztam, és közvetlenül a Bayern futballcsapatának mérkőzése után a Lakers kosármeccsét közvetítettem a stúdióból. Majd levelet kaptam egy nézőtől: „Gratulálok, hogy ilyen gyorsan átért Münchenből Los Angelesbe!”

– Egyébként utazik szépen...

– Azt nem kérem, hogy ne irigyeljenek, mert valóban nagy élmény labdarúgó BL-találkozók sokaságát látni a helyszínen. De azt nyugodtan állíthatom: a legkevésbé stresszes periódus az, amikor már a kommentátorállásban ülök. Minden út külön történet. Ám eddig csak egy meccsről maradtam le: Amszterdamból Kijevbe kellett volna repülnöm, csakhogy nem szállt fel a gép. Ez bárkivel megeshet. Az viszont már nem mindenkivel, hogy olyan százdollárosokat kap szállodára és napidíjként, amelyek már nincsenek forgalomban. Portóban ezek egyikével fizettem, és a reptéren majdnem letartóztattak, mert azt hitték, pénzhamisító vagyok.

– Nincs az a pénz, amiért az ön helyében lettem volna!

– Akadt ennél melegebb helyzet is. Életem első labdarúgó NB I-es közvetítésén – amely nem is volt igazi közvetítés, hiszen a gólösszefoglalóba készült a felvétel – egy miskolci szurkoló azzal fordult hozzám 1992-ben, a Diósgyőr–Videoton találkozón: „Téged itt még nem láttunk. Vigyázz, mit mondasz, mert nálam van a kés!”

– Ehhez képest ma megengedheti magának, hogy szabadúszó legyen; szinte lubickol ezen, azon, amazon a csatornán...

– Nana. A kézilabda BL-mérkőzések közvetítési jogai március huszadikától átkerülnek egy másik tévétársasághoz.

– Ennél azért emlékezetesebb pillanatok is adódtak, nem igaz?

– Nem felejtem például az 1993-as Barcelona–Monacót, mert akkor először ültem repülőn és jártam külföldön; a ragyogó színvonalú 2000-es futball Európa-bajnokságot; a 2002-es Real Madrid–Leverkusen, valamint a 2005-ös Liverpool–Milan BL-döntőt Zidane szédítő kapásgóljával, illetve a brit csapat egyenlítésével 0-3-ról; vagy az athéni olimpia dia dalmas pólódöntőjét, amely után elsírtam magam örömömben. Idetartozik, hogy a legnagyszerűbb hangulatú stadion nak az Anfield Road-it tartom, a legtöbbször külföldön – vagy hússzor – pedig a San Siróban voltam. Ami a közvetítéseket illeti, azok közül az Ipar utcaiakat választom. A Ferencvárosban, ahol felnőttem, a barátaim előbb csak csodálkoztak, amiért „idősebb Knézyt” játszom a gombfocimeccsek közben, egy idő után pedig kifejezetten kértek rá, hogy úgymond közvetítsek.

– Felnőtt fejjel, befutott riporterként mi lenne önnek a legszebb feladat?

– A Brazília–Magyarország nyitómérkőzés közvetítése a 2014-es labdarúgó-világbajnokságon. A hasonló párosítású döntőt még tréfából sem merem mondani...