Fenyő a színház öltözőjében... Ez Léner Péter ideája volt. Amikor a lakhelye szerint új-lipótvárosi, ám szövegeiben magát mindig angyalföldinek valló Fenyő először beszélgetett egy zenés darab színpadra állításáról a korábbi direktorral, az igazgató váratlanul azzal állt elő: „Az igazi az lenne, ha ön is fellépne benne!” (Akkor még magázódtak, mert Léner nemhogy a vendégét, de annak dalait sem ismerte; arról persze hallott, hogy azok a nóták módfelett sikeresek, ha nála nem futottak is be egyhamar...) Az ötlettől még a sokoldalú muzsikus is hanyatt esett, elvégre – gondolta – zongoristának, szerzőnek, szövegírónak, énekesnek talán elmegy, de színésznek...

Ma háromszázadszor alakítja Jerry Lee Lewis szellemét – ami azért nem áll tőle távol –, és Miller immár tíz esztendeje formálja meg az ifjú Mikit (szerepe szerint „Rickyt”), aki fordított utat járt be, mint Barta Tamás és Laux József az LGT-ből: az utóbbi kettő az Államokba ment, ő pedig annak idején hazajött Amerikából.

Lehet fokozni: a Made in Hungariához Fenyő nem egyszerűen dalokat komponált, s nem „pusztán” színjátszóként debütált az Angyalföldet jelentő deszkákon: abszolút főhőssé vált, hiszen Tasnádi István darabja róla szól.

Az életműből valóságos mozgalom lett. Önmagáért beszél, hogy egy évtizede megy, de ennél is többet mond, hogy máig telt ház előtt játsszák. Közben filmre is vitték (bár a mozi, ha népszerűségében nem is, művészi értékét tekintve alighanem elmarad a színházi színvonaltól), de a párhuzamosság sem rontott a XIII. kerületi látogatottságon: aki ma este utolsóként érkezik, az a darab 180 900. nézője lesz. Legalább olyan nagy szám ez, mint a Csavard fel a szőnyeget, amelyet Fenyő 1966-ban írt, és az édesanyja azt mondta róla: „Kisfiam, olyan jó e dal, hogy ha lejátszanák a rádióban, akár egy-két évig is sláger lehetne...”

Léner jobban látta a jövőt: a Made in Hungaria a József Attila emblematikus produkciójává vált, igaz, nem csupán a szerző főszereplése miatt. Ahhoz, hogy a Méhes László rendezte előadás csatlakozzék az ötvenöt éves színháznak a közönséget leginkább vonzó zenés darabjaihoz –a Darvas Iván, Bodrogi Gyula, Váradi Hédi hármassal bemutatott Imádok férjhez mennitől a Bodrogi-, Törőcsik Mari-féle Potyautason át a Voith Ági-s A kaktusz virágáig, mely a Csavard fel! évében született (A jamaicai trombitással együtt) –, olyan príma szerepjátszásra volt szükség, mint Milleré, vagy a Vándor Éva, Újréti László kettősé; a páros annyira hitelesen adja „Ricky” anyukáját és apukáját, hogy Fenyő hovatovább „mamának” és „papának” szólítja a két művészt. Magával ragadó továbbá Katona János rendőre és Háda János Bigali elvtársa (csak egy poén: amikor az utóbbi elveszi a kis Mikitől a New Yorkból hazahozott Buddy Holly-lemezt, azt kérdi tőle, hogy „úgy hívják, Budi?”), de minek tovább ragozni, a tíz év, az tíz év, a háromszáz meg háromszáz. És ma este épp olyan lesz a hangulat, mint az előző 299 előadás alkalmával bármikor. A darab héttől negyed tizenegyig tart, ám utána rendszeresen tizenöt-húsz perces ráadás következik, miközben a közönség „szétveri” a házat.

Ez akkor is így van, ha mások éppen a József Attilát akarják szétverni...