Innen fogva sok olyan jut tudomásodra, ami titok, orvosi titok, és másra nem tartozik. Senki másra! – tette hozzá hangsúlylyal, és még ahogy tréfásan szokta: értve vagyok?

Apámat, a vaskalapost, akit paragrafuslovagnak csúfoltak a háta mögött, betegről barátai közül sem kérdezte senki, tőle aztán a csipketerítős, teázós, délutáni egyívású társaságban sem lehetett bizalmas információkat szerezni. A kíváncsiság, ha a bennfentesség vágyával párosul, agresszív tud lenni pedig fenemód.

Apámat mindenki ismerte orvosi körzetében, mondhatni, nem mozdult onnan, évtizedeken át, ugyanarra vitte a betegkörút, járta az útját, macskaköves útját, a Váci út és Lehel út között.

Talajközeljáró hétköznapok, álmos ünnepek. Járványkor tömegek a rendelőben. Dolgos, hajnalos villamosozók, csatos aktatáska, szundítva. A kocsma. Néhányak másodotthona. Fal mentén snúrozás. Udvart söprő házmester, gang és gyermekzsivaj.

Hogy ez országban hol volt a proletariátus oly osztályharcos, mint a hamisan választott elöljárók büszke szónoklataiban, ezt most is keresik a történészek. Angyalföldön nem, az biztos. De hát… éltek ott emberek. Csak úgy. Éltek. Nem vasököl módján. Egyszerűen, dísztelenül, nyomorban szenvedve a mesterséges glóriát. Összefogva, sokszor egymást segítve. És őriztek ezer titkot. Régie ket és újakat, nemcsak betegségét. És mert többet volt betegei közt, mint otthon, alighanem majd mindnek tudója volt az én apám. És soknak még, amikről 1992 óta végleg hallgat már. Most decemberben volt a százegyedik születésnapja.

Csak jegyzetei, könyvei, írótolla, idehagyott öreg kabátja élték túl. És a titkai, amikre váratlanul bukkan az ember (itt is majd), véletlenül, mint régről maradt kincsre a padlás gerendahasadékában.

Az öregembert, akit a kórházban gyógyítottunk öt éve, Kornél bácsinak hívta mindenki. Én próbálkoztam az igazgató urazással, de azt mondta: az elmúlt, főorvos úr. Kornél bácsi valamikor kiemelt káder volt, munkásigazgató negyvenhattól, aztán egyetem. Nyoma sem volt benne az egykori lakatosinasnak, inkább nézte volna tanárfélének az ember, papnak esetleg. Tüdőgyulladása volt, felgyógyult hamar. Azt kérte, vizsgáljam meg időnként, negyedévente gondolná, nem leszünk ugye fiatalabbak – mondta. Az ember megteszi, amit tud. És úgy volt. Naptárpontosan. Valahányszor a vizsgálaton ha túl voltunk, kértem, váltsunk néhány szót. Jobbára ő beszélt. Kevéssé tartotta fontosnak egykori virágkorát, amikor a rendszer magasra emelte és röptette hoszszan odafönn. Az őszinte gyermekkor és a sihederévek foglalkoztatták, a család, a szegénység, amiben harmadtestvérmagával felnőtt.

Már egy éve is volt, hogy járt, irigyelni való volt mosolygós nyugalma és a különös kedvesség, a tapintatos udvariasság, amivel régen a nőket is a lábukról levenni jól sikerült. Erre módfelett büszke volt. Amennyire csak nyolcvan körül az ember lehet. Egyszer újólag a Budapesten töltött inasévekről mesélt, amikor hirtelen rám nézett, és még egyszer, és megint, aztán szokatlanul felém mutatott a mutatóujjával. Egyenest nekem szegezte.

A főorvos úrnak az apja... a névazonosság! ... Csak nem az apja volt körorvos negyvennégyben a Dévai utcában?

Apa naponta járt akkor is, katonai rohamsisakot szerzett valahonnan, fehér alapon nagy vörös kereszt, nemegyszer érte utcán a sztálinorgona, ha légiriadó, besietett a legközelebbi házba, pincébe húzódott a lakókkal. Nem mindenütt volt, az angyalföldi apró, kertes házakban a konyhában ült meg. Tetszik tudni – mondta Kornél bácsi –, a mi családunknak akkor el kellett bújni, anyámék a két kisebb testvéremmel Borsodból lementek az Alföldre, a rokonsághoz tanyára, engem, aki eléggé fejlett kamasz voltam, jobbnak látták a fővárosban elrejteni. Így kerültem Rózner József lakatosműhelyébe. Féltem. Rózner úr nyugtatott, egy inas nem tűnik fel, a műhelyhez tartozik, mint a seprű. A sarokba volt ágyazva, a nagy eszterga mögött. A maga édesapja a mester feleségéhez járt, magas vérnyomás, cukorbaj. Engem elkapott valami láz, taknyom, nyálam egybe, az édesapja naponta jött. Csillapító injekciókat adott, hogy honnan szerezte, nem tudom. És priznicelt saját kezűleg. A mesternére mégsem lehetett bízni, nagyfiú voltam már. A maga édesapja nem kérdezte, ki vagyok. Azt sem, hogyan termettem elő a semmiből. Tudta pontosan. Rózner úr egyszer félrevonta: doktor úr, ugye nem... A fiú. Hát gondolhatja. A frontról, a katonatársam gyereke. A maga édesapja csak azt mondta: „ugyan, Rózner úr. Hogy én kit gyógyítok, ez ugyebár orvosi titok. Azt meg én ki nem beszélem”. Írt nekem receptet, de utcára nem jártam, meg remény sem volt patikát nyitva találni.

Legközelebb, mint rendesen a vizsgálat után, oda-vissza beszéltünk, ő csodálkozott, hogy nem hallottam az esetről. Nem mesélte az édesapja? Nem, egyáltalán, egy szót sem. Most itt volt emlékezetzavaros felesége, Magda asszony is, tavaszváró nagy karimás fehér kalapban, fehér kesztyűben, mosolygott, mint mindig, ha az ő urát elkísérte. Váratlanul megszólalt.

Ne feledd, Kornél, amit a doktor úrnak… Az öreg férfi a táskájáért nyúlt. Puha fedeles iratgyűjtőt vett elő, széles varrási gumival volt összefogva, kinyitotta. Sárga, törékeny papírszelet került elő.

A recept.

Apám Kalmopyrint írt, utánozhatatlanul ronda betűivel, hogy az ákombákom szándékosan volt-e egyéni vagy véletlenül, már nem tudom meg, ugyancsak.

Ezt én önnek ajándékozom, mondta Kornél bácsi. Hálával! – tette hozzá.

Két év múlva, nyolcvanhat éves korában mentő hozta, szélütésben halt meg, nem lehetett megmenteni. Amikor mesterséges záporral szétszórták, az egykori vállalat öreg nyugdíjasai is ott voltak, két beszéd volt, a régiek nevében egy hüppögő öreg, aztán gyászt játszó pocakos férfi, a mai vezérigazgató. Magda asszony ezúttal fekete, dámás nagy kalapban, elöl kis fátyollal. Mosolygott végig.

Sütött a nap, a vízcseppek szivárványt rajzoltak.