Ha a fülemhez tartom, először semmit se hallani, aztán elkezdődik valami távoli sistergés, először olyan, minthogyha nagyon messziről hallanám csak, aztán lassan hangosodni kezd, aztán megint elhalkul, aztán megint felhangosodik, elhalkul és felhangosodik. Nem bírom sokáig hallgatni, mindig megfájdul a fejem a zúgástól, mindig ugyanott, hátul a copfom tövénél, onnan előresugárzik a torkomba, onnan felkúszik a nyelvem tövére, keserűen előrekúszik egész a hegyéig, olyan, mintha a nyelvem hegyén érezném a kagylóban lakó sistergést, csípősen és sósan bizsereg.

Hiába tudom, hogy utána rossz lesz,mégis majdnem mindennap a kezembe veszem a csigát, megnyomkodom a tüskéit, végigsimítok a barázdáin, beledugom az ujjam, átveszem a másik kezembe, a fülemhez illesztem, rászorítom. Mindennap ugyanúgy.

Nagymami egyszer pont akkor jön be a szobába, amikor a leghangosabban zúg a sistergés. Néz, megvárja, amíg leengedem a csigát, azt kérdezi, tudom, hogy mit hallgatok?

Mondom, hogy nem, de az biztos, hogy nem a tengert. És nem is azt, ahogy zúg a vér a fülemben.

Nagymami kiveszi a kezemből a csigát, azt mondja, jó fülem van. Az tényleg nem a tenger.

Felemeli a csigát, a szájához emeli, lehunyja a szemét, belefúj, látom, hogy az arca feldagad és kipirosodik, a szája körül kisimulnak a ráncok, egyre csak fújja és fújja a csigába a levegőt. Nézem, egészen nagy csend van, egyáltalán semmi se hallatszik. Nagymami egyszer csak leengedi a csigát, az arcán és a szája fölött ott a csiga szélének vörös lenyomata, ahogy kinyitja a szemét, egy pillanatra megimbolyodik, aztán megfogja az asztal szélét. A csigát az üveglapra teszi, felém löki, nézem, ahogy végigcsúszik az üveg tetején.

Megfogom a csigát, felemelem, a fülemhez tartom, rászorítom. Azonnal meghallom a sistergést, és azt is, hogy ez nem olyan, mint amilyen lenni szokott, nem, ez most nem is sistergés, ez inkább suttogás, egészen összefolynak a szavak, egyáltalán nem lehet érteni őket, egy öreg hang, nem a Nagymamié, gyorsan suttog, mintha félne, hogy meghallja valaki, ismeretlen nyelven beszél, egy szót se értek belőle, elhallgat, aztán újrakezdi, ugyanaz a hang, először azt hiszem, hogy ugyanazt mondja, de mégsem, a szavaknak most van értelme, egy zsákról beszél, a zsák szájára kötött szíjról, arról, hogy milyen nagyon meg kellett húzni, milyen nagyon meg kellett szorítani, nehogy véletlenül kibomoljon, hogy nehogy véletlenül ki tudjanak mászni belőle, arról, hogy milyen nehéz volt kivinni az erdőbe, arról, hogy nem is gondolta volna, hogy olyan kicsi létükre olyan súlyosak, arról, hogy milyen nehéz volt a cipeléstől fáradtan megásni a gödröt, és arról, hogy milyen könnyű volt aztán lábbal belelökni a zsákot, arról, hogy milyen nehéz volt úgy rálapátolni a földet, hogy ne kelljen közben odanézni, ne kelljen közben látni, hogy mozognak ott a zsákvászon alatt, arról, hogy milyen könnyű volt aztán lelapítani a földet, milyen könnyű volt száraz leveleket szórni a földkupacra, arról, hogy milyen könnyű volt aztán hazamenni, milyen könnyű volt aztán azt felelni, amikor kérdezték, hogy hova lettek, hogy nem tudja, biztos valahova elkóboroltak, mert napok óta nem látta már egyiket se, arról, hogy ezt azóta se mondta el senkinek. Elhallgat, újrakezdi, megint azon az ismeretlen nyelven beszél, de most már értem, most már hátulról mondja előre, visszafele beszél, onnan kezdi, ahol azelőtt abbahagyta.

Leengedem a csigát, soha még nem fájt ennyire a fejem. Nagymami rám néz, kérdi, hogy mit hallottam, zúg a fejem, alig hallom a Nagymami hangját.

Mondom, hogy az erdőben van egy betemetett gödör, tudom, hogy hol, és menjünk oda és ássuk ki, és vegyük ki belőle a zsákot, és oldjuk le a szájáról a szíjat, de ahogy beszélek, tudom, hogy már késő, már rég késő, a csigára nézek, nyúlnék utána, hogy felkapjam, és tiszta erőből a falhoz vágjam, de Nagymami gyorsabb nálam, felkapja az asztalról, a háta mögé dugja, rákiáltok, hogy adja ide, adja vissza azonnal, a nyelvem hegyén éles és savanyú a fájdalom.

Nagymami aztmondja, a csigát hiába törnénk össze, azzal semmin sem lehetne már segíteni, amit hallottam, az biztos nagyon régen volt. És különben is, ki tudja, egyszer még hasznát veszem, egyszer még nekem is jólesik majd belemondani valamit.

Megrázom a fejem, azt mondom, hogy nem, közben arra gondolok, hogy Nagymami hiába dugja el, megtalálom, megtalálom és összetöröm.

Nagymami rám mosolyog, azt mondja, hogy azt biza leshetem.

Tettamanti Béla rajza