Kate-nek jó lába volt, és ahogy a parton lóbálta, miközben a nap melegítette az arcát, azon gondolkodott, hogy is jutott ide. Megnyerte az összes szakmai díjat, amit az állam vagy az államból kivált, de vele jó barátságban maradt nagyvállalkozók alapítottak. Azok, akiknek nem tetszett, amikor Kate-et áthelyezték estéről reggelre – hiszen az esti műsorban megvolt annak a kényelme, hogy őket a szerkesztő sohasem hívta be, így Kate-tel csak egy-egy ünnepség alkalmával kellett találkozniuk –, miközben a hétköznapok estéin szétröhöghették magukat azokon a szenvedőkön, akiket Kate asztalához citáltak. Nekik sem tetszett, ami kedvenc műsorvezetőjükkel történt, de nem szóltak, mert arra ment el az összes energiájuk, hogy magukat védjék valahogy.

Kate, elterülve a nyugágyon, elmerengett az egyik korábbi díjátadó estén. Tudta, hogy jó úton járt, amikor a független újságírást választotta, amindig visszakérdezőt, a vagány beolvasósat. Bár az állami televízió munkatársa volt, mégis tisztelték, sőt nemegyszer – a nézők szerint mindig – remegtek tőle a kormánypárti politikusok, amikor kijelölték őket kommunikációs célból vagy épp válságkezelés miatt, hogy az esti műsorába menjenek. Azon a díjátadón Kate nagyon büszke volt arra, amiért ott lehetett. Ő volt az est fénypontja. Az a bizonyos nemzetbiztonsági ügy, amikor volt kommunista titkosszolgákat vádoltak meg azzal, hogy újra ugyanúgy működnek, mint régen –legalábbis ezt hozta elő vádként ellenük a külügyminiszter, akit szintén azzal vádoltak, csak épp az ellenfelei, a vádlottak, hogy ő aztán tényleg a kommunista titkosszolgálat tagja volt... Bonyolult ügy volt, kellőképp érthetetlen ahhoz, hogy a nézőket szórakoztassa. Kate a miniszterrel szemben inkább a megvádolt civilek oldalára állt, mondván, nem náluk van a hatalom. Mindig a hatalommal szemben lévőket próbálta képviselni. A külügyminiszter érveit, aki váltig állította, hogy a volt és jelenlegi kommunisták a Zöld Párt szolgálatában állnak, Kate két perc alatt semmisítette meg, és még így is maradt nyolc perce arra, hogy okos mondataival, éles eszével gyakorlatilag a föld alá temesse a szerencsétlen minisztert.

Kate számára azért is emlékezetes volt az a műsor, mert ezután derült ki, hogy társat is kap az esti műsorhoz, legalábbis így szólt a főnökségi döntés: volt általános iskolai osztálytársnőjét, akivel az évek során kissé elhidegültek egymástól. Kate félt is, meg várta is az új találkozást, hallott Eve felfelé ívelő karrierjéről. Kanada nagy ország: sokáig lehet úgy egymás mellett létezni szakmailag, hogy nem is találkoznak egymással az emberek. Kate és Eve akkortól kezdve felváltva vezette az esti műsort.

Eve volt az első, aki gratulált Kate-nek a díjhoz, majd a Zöld Párt elnöke, aki akkora csokrot küldött neki, hogy a hordár fejét sem látta az átadás pillanatában. Kate-tel azonban függetlensége, bátorsága és esze azonnal visszafordítatta a csokrot, amely a legkellemetlenebb pillanatban érkezett vissza az elnök úrhoz: éppen gyermekei anyja várt rá a munkanap végén irodája előtt – férj, feleség és a visszaküldött csokor egyszerre talált egymásra a csepergő esőben.

Eve és Kate ismét megszerették egymást, mint egykoron, gyerekként. Tudták, hogy egymásra vannak utalva a kormánypárti kritikákkal szemben. Kate-nek és Eve-nek is volt valamilyen története arról, hogy a miniszterelnök vagy annak egyik embere kiabál velük egy kormányfővel készített adás után. Ilyenkor a Zöld Párt elnöke csak annyit üzent nekik, hogy „nyugalom, már csak néhány hónap van hátra az egészből”. És tulajdonképpen azt a pillanatot már mindenki várta, mert az emberek érezték, Kanadában elfáradt és frissítésre szorul minden.

„Eve és Kate”, így hívták országszerte a két „szívtelen” politikai újságírót. Intézményekké váltak, munkájuk összekapcsolódott azzal az össznemzeti rádöbbenéssel, hogy az ország nem működik, a kormány fogságba ejtette egész Kanadát.

Az állami sajtó szabadon írta meg nap mint nap azokat a rémisztő történeteket, amelyekből méltán lett elege sokaknak.

Kate és Eve is nagyon büszke volt: a választások napján egyiket az egyik, a másikat a másik párthoz delegálták, a nézők a képernyő elé tapadtak, figyelték szavaikat és az eredményt kékek és zöldek között. Az pedig egyértelmű és ellentmondást nem tűrő volt: Kanada zöldbe borult.

Aztán Kate-ről és Eve-ről hamar kiderült néhány dolog. Kate-ről hogy szereti a kora reggeli műsorokat, Eve-ről pedig, hogy a kora délutáni „nagymama magazin” vezetése volt élete legfőbb célja. Majd nem sokkal később már az is, hogy szeretnek hosszú időre szabadságra menni, illetve hogy létezik olyan, amikor az arc süttetése a tenger partján már nem választás kérdése.