Szabadelvű demokráciákban a végső kontroll a szuverén népé, amit elsősorban választások útján gyakorol a hatalom fölött. Csupán az Alexis de Tocqueville által találóan „demokratikus zsarnokságként” jellemzett demokráciákban száll át a végső kontroll a minden kontrolltól megszabadult Világellenőrre, aki magát hol Istennel, hol Országgal, hol Hatalommal, hol pedig a Dicsőséggel azonosítja.

A szabadelvű demokráciát azonban nem az különbözteti meg a demokratikus zsarnokságtól, hogy hiányzik belőle minden kontroll, hanem az, hogy a végső kontroll a politikai közösséget, a szuverén népet (és nem annak képviselőit) illeti meg; hogy a kontroll intézményes és a kontrollt gyakorlókat is intézményes kontroll alatt tartják (nem maradhat kontroll kontrollálatlanul); hogy az egyoldalú alávetésen alapuló hatalmi kontroll helyett a kölcsönös kontroll a politikai részek közötti alapviszony; hogy a kontroll nem önkényes, tehát törvényileg rögzített határai vannak, átlátható és kiszámítható; végül pedig, hogy a plurális demokráciában a végrehajtó hatalom egyoldalú kontrollját a feltétlenül szükséges mértékre metszik vissza, míg az egyes hatalmi ágak, politikai és civil szervezetek, illetve a sajtó (vagy tágabban: a média) autonómiáját, függetlenségét a végrehajtó hatalomtól a lehetőségek legszélső határáig igyekeznek tágítani.

A szervezeti autonómia és a kontroll dilemmája minden pluralista demokrácia alapdilemmája − mint azt Robert A. Dahl, a politikatudomány klasszikusa ismert könyvében megmutatta és behatóan elemezte. Autonóm (értsd: más szervezetek, különösképp az államhatalom szervezeteinek kontrollja alatt nem álló) szervezetek nélkül nem lehetne a kormányzati kényszert a lehető legkisebbre csökkenteni, vagyis nem volna lehetséges politikai szabadság. Ha egy országban az autonóm szervezetek egymás után az államszervezet közvetlen vagy közvetett kontrollja alá kerülnek, ha függetlenségük egyre csökken vagy semmivé foszlik, akkor a kormányzat egyre kontrollálhatatlanabbá válik, minden határon túl fokozódik a kormányzati kényszer, és egyre szűkül a politikai szabadság.

Csakhogy az autoritárius kormányzás felé csúszó vagy tényleg autoritárius kormányzás alatt álló országokban −mint Robert A. Dahl írja − „a szervezeti autonómiára törekvés olyan, mint egy tekercsrugó, amelyet veszedelmesen felcsavart az állam ellenereje, de nyomban visszarúg, mihelyt megdöccen a rendszer”. Mivel Magyarországon éppen a szervezeti autonómiák „felcsavarása” van napirenden, talán − még mielőtt megdöccen az újnak mondott rendszer és az a bizonyos tekercsrugó vissza nem rúg − érdemes fontolóra venni, mire is való maga a felcsavarás, milyen mértéket ért máris el és nem lesznek-e túl nagyok a szervezeti autonómiák beszűkítésének a költségei a beszűkítő hatalom számára?

Bizonyos mértékű kontrollt − különösen bizonyos területeken − az állampolgári közösség többsége nemcsak elfogad, hanem elvár, sőt megkövetel az államtól, azoktól tehát, akik az államban a hatalmat megszerezték és gyakorolják. Azt, hogy mely területeken és meddig kell elmennie és meddig mehet el ez a kontroll, az adott politikai rendszer, a társadalmi együttélés írott és íratlan szabályai határozzák meg, tehát országonként igen változó mértékű lehet, jóllehet a modern államtól − a nemzetállamtól − elvárt és elvárható ellenőrzési kötelezettségek többsége azonos. A hatalom egyoldalú, a szabadsággal ellentétes, a helyi hagyományokból nem következő, egyszóval minden határon és mértéken túlmenő kontrolligénye azonban valójában sohasem a társadalom szociális, egzisztenciális, vagyoni vagy életbiztonságát, hanem a hatalom társadalmi kontrolltól való megszabadulását és korlátlanságát hivatott biztosítani.

A hatalomgyakorlók kontrolligénye ma Magyarországon olyan korlátlan (és e korlátlan igénynek a törvényhozásban élvezett kétharmados többség korlátlanul érvényt is szerez), hogy immár minden fölötte gyakorolt társadalmi, szakmai, politikai kontrollt tűrhetetlen korlátozásnak, hatalomellenes merényletnek tekint, igyekszik lebontani vagy eltávolítani útjából. A régi rendszerben legalább bizonyos fokú kölcsönös kontroll érvényesült mind a kormányzó párt vezetője és pártja, a parlament és a kormány, a köztársasági elnök és a parlament viszonyában, mind a kormány és az érdek-képviseleti szervezetek (szakszervezetek, munkaadói vagy akár pénzügyi szervezetek), végül pedig a kormány és olyan független ellenőrző testületek, szakmai, pénzügyi, jogi intézmények viszonyában, mint például a Költségvetési Tanács, a Számvevőszék, a Gazdasági Versenyhivatal, az Országos Választási Bizottság, az Alkotmánybíróság, a Nemzeti Bank, a közszolgálati média. Mára ez a kölcsönös kontroll-lehetőség és kölcsönös függés vagy teljesen megszűnt, vagy megszűnőben van.

Alig pár hónap alatt, csakugyan forradalmi gyorsasággal került a kormány egyoldalú − és a többség zsarnokságának viszonyai között alkotmányosan szinte kikezdhetetlen − kontrollja alá szinte minden független, a hatalom számára ellensúlyt, féket, kontrollt, kisebb-nagyobb függést, korlátozást jelentő intézmény vagy intézményi forma (szép példája ennek a közalapítványok felszámolása és vagyonuk központosítása, a kulturális finanszírozási rendszer egészének államosítása vagy legalábbis központosítása, egyoldalú állami kontroll alá helyezése). Voltaképp már csak a parlament és a választók közötti kölcsönös kontroll felülírása van hátra a választási rendszer (választási körzetek, választásra jogosultak körének stb.) olyan átalakításával, amely a választások kimenetelét is kontrollálhatóvá teszi.

A kontroll kiépítésének és gyakorlásának módjai igen változatosak. Egyes területeken az intézményt magát szüntetik meg; más területeken elvonják forrásait; megint más területeken a hatalom mamelukjaira cserélik le a szakmai értelemben független és emberi értelemben autonóm vezetést, és az indoklás nélküli elbocsátás és a munkaköri tevékenység titkos megfi gyelésének rémével félemlítik meg az intézményi alkalmazottak tömegét. Előfordul, hogy régi, olykor nagy hagyományú, jól működő, de valamekkora függetlenséget élvező intézményeket ötletszerűen a hatalom intézménypótlékaival cserélnek le, vagy elvonva a régi intézmény jogkörét, frissiben létrehozott csúcsintézményeket rendelnek föléjük.

Csakhogy minden kontrollnak megvannak a maga költségei, éspedig nem csupán fi nanciális értelemben (a kontrollt biztosító politikai intézmények kiépítése és fenntartása), hanem − és főképpen − politikai és társadalmi értelemben is. Ilyen költségnek tekinthető a minden határon túlmenő kontroll miatt bekövetkező politikai népszerűség-, bizalom-, esetleg legitimitásvesztés vagy a függetlenségétől megfosztott, autonómiájában korlátozott, kontroll alá vont társadalmi csoport, szervezet, intézmény burkolt vagy nyílt ellenállása, „függetlenségi harca”, engedetlensége a hatalommal szemben. Például akiket kiszorítottak egy intézményből, mint a hatalommal szemben „hűtleneket”, „illojálisakat” vagy „megbízhatatlanokat”, tehát a hatalom számára „kontrollálhatatlanokat” (esetleg „nehezen kontrollálhatókat”), gyakran ellenintézményeket, párhuzamos intézményeket hoznak létre, szakmai kapcsolataik révén a nemzetközi szakmai és politikai fórumokhoz fordulhatnak, mozgósíthatják a nemzetközi közvéleményt, sürgethetik a kontrollálatlan hatalom nemzetközi jogi és uniós kontrollját, és így tovább. Akik viszont − bármi okból − megmaradtak az intézményben és rosszul élik meg szakmai vagy morális autonómiájuk elvonását, bár talán épp nagyban játsszák a „szolga ostobát”, belülről fognak ellenállást kifejteni („kiszivárogtatnak”, elszabotálják a hatalom szakmai szempontból hülye parancsainak teljesítését, lassítják vagy nehezítik a hatalmi kontroll gépezetének működését).

Nagyjából ezek lehetnek a kontroll költségei, és annál nagyobbra nőnek, minél kontrollálatlanabb a kontrollt gyakorló hatalom, minél teljesebb a társadalomra nehezedő kontroll. A kontroll költségei egy-egy esetben − a kontrollálatlan hatalom számára váratlan és boszszantó módon − úgy megnőhetnek, hogy kénytelen korlátlan kontrolligényét egyegy területen feladni vagy legalábbis viszszafogni, esetleg más módot találni érvényesítésére. Pontosan ez történt, illetve történik most a hatalmat gyakorlók média fölötti kontrollját minden határon túl kiterjesztő magyar médiatörvénnyel, amelynek politikai költségei úgy megnőttek, hogy a hatalom gyakorlói kénytelenek belemenni e kontroll legalább bizonyos mértékű korlátozásába.

Hiába van meg hozzá egy hatalomnak az ereje, hogy mindent kontroll alá vonjon, amit csak akar, míg magát kivonja minden kontroll alól; hiába hoz olyan törvényeket, amelyek ezt a kontrollt szentesítik, vagyis formálisan jogszerűvé teszik, a kontroll merő látszat marad: a minden kontrollját, végül önkontrollját is elveszítő hatalom erős markából a következő pillanatban úgy pereg ki a társadalom, amelyet ellenőrizni vélt, mint a homok.