Szónoklatait már csak saját magának mondta el a tükör előtt, nagy néha meghallgatták a családtagjai is. Ez is elkeserítette kissé – ha ezt mások is hallhatták volna, sóhajtotta, egy tiszta, a múltjával szembenéző ember bátor és önkritikus vallomását –, miközben az is zavarta, hogy a családtagjai részéről is érzett valamiféle szánalmat abban, hogy leültek a nappaliban, és őt hallgatták.

Kedvenc szórakozása a választások után a mániákus depresszió lett. Sosem lehetett tudni, épp melyik lesz úrrá rajta, a mánia vagy a depresszió. Most épp az utóbbi. A volt kormányfőt ilyenkor a kabinetfőnöke is csak kétnaponta hívta, holott volt olyan időszak is, amikor ki sem kapcsolták a telefont, írták és íratták programjaikat a jobb egészségügyről és gazdaságról, a jobb közlekedésről, a hókotrás helyzetéről, vagyis fejlesztették a nemzetet, értékes idejüket nem kímélve. A miniszterelnök kedvenc, saját magának tulajdonított mondása beigazolódott: a hála nem politikai kategória.

Már a kormányőrök sem jöttek el reggelente érte a lakására, már nem kellett a munka miatt hajnali háromkor kelnie –aludhatott addig, amíg akart, kényelmesen. Ettől boldogtalanná vált. Korán kelnie csak akkor kellett, amikor az ügyészség behívta tanúvallomásokra. A miniszterelnök meg volt győződve igazáról, mert a belgák mindig meg vannak győződve a saját igazukról. A „Ha valami jót tettünk, Helyette nem jót ettünk / Akkor azt olyankor is valljuk, Ha már csak börtön van és fal, lyuk” kezdetű gyermekmondókát minden flamand és vallon gyerek ismeri.

A miniszterelnöknek már nem voltak lelkes támogatói, inkább csak passzív, otthon ülők. Pedig, mondogatta magának, ő mindenkivel csak jót tett. A közöny ellenére mégis volt egyetlen ember, aki a vereség óta minden hónapfordulón, a nevét fel nem fedve, egy gyönyörű csokrot küldött neki. A csokorkavalkádok uralkodó eleme mindig pártja kék színe volt. A miniszterelnök ezt bizarrnak tartotta. Talán férfi küldte? Az zavarná. Emlékezett gyermekkorából arra a belga versikére – szerette a verseket, sikeres beszédeibe mindig beépített néhány veretes sort –, amely így szólt: „Mi rág, virág? Féreg, vagy méreg? Hová visznek, talán lisztnek? Fiú rendelt, esze ment el? Nőhöz kellesz, aztán ketrec”. Mégis, ésezt maga is furcsállotta, örült a csokornak. Hónap végén várta a virágot, hónap elején szomorúvá vált, hogy már megkapta.

Nem hagyta nyugodni, ki is küldheti. Úgy érezte, amíg bizonyosan szabadlábon van, ezt az ügyet el kell elintéznie. Kérdezősködni kezdett egyre szűkülő baráti körében, eredménytelenül, végül aztán megkereste egykori munkatársait, segítsenek neki. Ex sajtófőnöke szerint ebből jó PR-eseményt lehetne csinálni, „adja oda a témát a sajtónak", majd hozzátette, hogy ő már sajnos az új munkája miatt ebben nem segíthet. Volt HR-ese fel sem vette. A protokoll-igazgatónő, akinek azóta sem változott az állása, fecsegett-locsogott, majd rögvest jelentette az új államminiszternek, hogy kitől kapott hívást.

Két nap múlva a kormány zárt ülésen tárgyalta az esetet. Mindenki röhögött Belgium egykori miniszterelnökén, hogy egy csokor föladója után nyomoz. A mostani miniszterelnök velük nevetett, még anekdotázott is egy villáról, amit egyszer, régen az ügyészség szerint ellopott egy politikus, de megúszta a dolgot, csak jóval a halála után derült ki, hogy egy háromszáz négyzetméteres villáról volt szó. Értitek, mutatta a miniszterelnök, nem villáról, hanem villáról, és kiszakadt belőle a nevetés, mire a miniszterek a miniszterelnökkel együtt röhögtek, mert Belgiumban az volt a szokás, hogy amikor a miniszterelnök nevet, akkor mindenki vele nevetgél a környezetében.

A kormányülés végén a kormányfő egyetlen pillanatra ott tartotta magánál a titokminisztert. „Ugye, tudod, hogy ezek után még óvatosabban kell eljárnunk. Elvárom a teljes konspirációt", mondta. „Igenis, főnök, de én épp azt akartam kérni, hogy ezt hagyjuk már abba, mert nagyon veszélyes." A miniszterelnök elgondolkodott egy darabig, kinézett az ablakon, nézte az ő városát, majd meg sem fordulva megrázta a fejét. „Szó sem lehet róla, mondta, megérdemli. Neki köszönhetjük a kormányzást."