Lux-appeal
A felvételen karácsony van, koranyári kiadásban, de a hó az valódi. A pornópincérnő szerint az idei stáb génkezelt felhőkkel dolgozik, miközben, kapaszkodjak meg, a logó kézimunka, kínai, mint minden. Ünnepélyesen pilinckéznek a standardnál kicsivel nagyobb pihék, tán hogy jobban rájuk férjen a világhírű energiaital logója, nem mondom a nevét, minden ilyen bakiért büntetnek, öt dollár, tíz dollár, ha az ember adásban óvatlankodik –és itt, a szeretet ünnepén minden az adásról szól –, szép kis summa összejön hamar. Igaz, később levásárolható, de akkor is.
Odakinn a nyílt tenger még világos, ám itt, a Trabantubai-öbölben már lassan, puhán sötétedik. Az öböl egy páratlan márványkatlanban fekszik, a tömör sziklaoldal mesterséges párkányain kigyúlnak a látványtemplomok, szállodák, kaszinók, szeretetlokálok ünnepi fényei. De e fényár csak szelíd, vidéki hunyorgás a pompás luxushajóéhoz képest, amely a strandkikötőben, húsz emelet magasan tornyosul fölöttünk, kései beszállók fölött.
Születésnapi party lesz, a nulladik, mindenekelőtt a szokásos betlehemi játékkal, meg celebek tömegével stb., projektek és prezentációk százait kéne itt felsorolni a bioszafaritól, a látványdisznótorig vagy a szamártejfürdőig, nem tesszük, viszont ide igyekszünk. A nyomtatott programfüzet is kisebb könyv, benne vagyok, kísérőm a biztonság kedvéért megnézi és mosolyog. Látja rajtam, mondja, hogy nem merem megkérdezni tőle, mivel is lépek fel, mert hátha akkor nem visz be a hajóra, de ne féljek, bevisz, neki ez a munkája, a részleteket majd megtudom odafönt. Egyébként nem kell problémázzak, azzal lépek fel, amivel mindig.
A Trabantubai-öböl nagyjából Fonyódra néz, igen feltűnő, hogy a széles kijáratáig szokatlanul sekély a víz, s mintha ki is lenne csempézve. A diszkrét medervilágításban látszik, hogy az alját pénzérmék borítják vastagon, adakozás a világ nehézfémkárosultjai részére, mondja kísérőm, ide speciel dobhatok forintot is.
Előmelegített víz, 24 Celsius, mosolyog az utolsó ellenőrző pontnál a szamáron ülő mulatt rendőrnő. Derékig ér, teszi hozzá, mert itt minden a gyerekekért van. Maga a hajó is, a kutya- és bikaviadalok idejétől eltekintve, gyereküdülő. Úgy hírlik, az Uncle Noé névre lesz keresztelve, ez még surprise, egyelőre túrórudi színű molinó takarja a névtáblát a büszke hajóorr alatt. Ha nézelődnénk se látnánk fel odáig.
Kísérőm mágneskártyával nyitja az apró személyzeti ajtók egyikét, melyek a rakpart magasságában sorakoznak. Előreenged, s mielőtt becsukja utánunk az ajtót, a gurulós hajóhidat egy derűsen durva mozdulattal visszarúgja a kőperemre. Minek ez, ha egyszer álmodunk, súgja a fülembe, született japán, erős zentai tájszólással. Ha el is veszteném őt, amire van esély, én csak érezzem otthon magamat, mondja, ezzel eltűnik. Pontosabban felszívódik, elpárolog, érzem az édeskés kókuszillatát. Estig mindössze az a feladatom, hogy feljussak a Betlehem-fedélzetre, ha valahol akadékoskodnak, mert, hála az égnek, sok a biztonsági ember, mondjam, hogy „Jászol-esztrád, Hungary”, s mehetek is tovább.
Egy ilyen Sárbogárd méretű luxushajó belsejében nem könnyű célzottan haladni. A végtelen folyosókon, ha jön is egy-egy kihalt szakasz, egy kanyar vagy egy lengőajtó után biztos, hogy jóleső prezentáció fogad, s azonmód egy nagy család tagjának érezhetem magamat.
A Háromkirályok-hasonmás versenyen most tartanak a közös zsákbafutásnál, merő sikítozás és izgalom a Bowlingpálya, ráadásul, aki néző akar, guríthat, ha dörög a golyó, a hasonmások zsákostúl fölugranak, hiszen ezek már haladók, a végeredménybe ez is beleszámít.
A hajó minden szegletében nagy a készülődés, átlátszó bioporszívók zúgnak mindenfelé, mosolygós filippíno takarítónők integetnek, s kívánnak sok sikert a szülésnél. Hirtelen egy üzemcsarnokban otthonkás, brandenburgi asszonyokat pillantok meg, ülnek egy fellobogózott futószalag előtt, libákat vágnak, villog a lézer a kezükben. Mind fülvédőt visel a gágogás miatt, ők legalább hallani fogják a közvetítést. A Happy Birthdayt, sajnos, ezt egyszerűen nem lehetett titokban tartani, a New York-i Szimfonikusok játszszák.
Pár folyosóval odébb moldáv erdőmunkások motoros fűrésszel ananászt szeletelnek, lassan jövök rá, hogy nem az ananászon, hanem a bonyolult koreográfián, a lelkes összmunkán van a hangsúly, s e bogárszemű fiatalemberek alighanem föllépő kollégák.
Hamarosan komoly, szürkeruhás óvodások tűnnek fel, szemenként ragasztják a kristálycukrot koktélospoharak peremére, vidám Mikulás vigyáz rájuk, piros virgács a kezében. Mikor azt hallják a hangszóróból, hogy megérkezett a Zalai Disznóölők Szövetsége, fegyelmezetten tapsolni kezdenek. Itt megint technikai zavar támad, mintha megkergették volna a kamerát, azt még hallom, hogy „a nagyöbű Heródes-lövő Verseny első futamát várjuk a Wilhelm Tell lőtérfedélzeten”, aztán csönd és sötét.
Mikor újfent meglátom magam, több szinttel följebb, valamelyik koktél fedélzeten, frakkzakóban és tengerészcsíkos alsónadrágban ülök egy bárpultnál. Váratlanul befogják a szemem. Én vagyok, ne kakkants be, mondja nevetve az illető tettes, és leül mellém. Legalább mi, nadrág nélküliek fogjunk össze, nem igaz? Erősen celebkinézetű fiatalember, jaktejet rendel, és azt kérdi, mikor jöttem meg Amerikából.
Én, azt hiszem, nem voltam Amerikában, felelem az igazságnak megfelelően. Édes vagy, fakjuhéj, válaszolja, de akkor hogy a péniszemben lehet, hogy Amerikában találkoztunk? Tagadod, hogy ott beszéltünk utoljára? Tagadni éppen nem tagadom, mondom, csak nem emlékszem. Akkor melyikünk Mr. Alzheimer, kérdi, és hahotázva csapkodja a vállam, a lényeg, hogy ismerjük egymást, bár hogy konkrétan ki vagyok, nem tudja, lehet, hogy én se tudom, ki ő. Dehogynem, mondom viccesen, most mutatkoztál be.
Te is fellépsz, kérdi kicsit később. Hogy érted, kérdem. Hát a számoddal. Fel, mondom, nem tudod, merre vannak az öltözők? A D144-est keresem, elvesztettem a gyökér zenekaromat, meg a kígyót is, elég gáz a helyzet.
Az tök király, a kígyó, mondja, halálra röhögtem magam Zwickauban, ahogy megette neked a nyulat. Hát igen, mondom, most zebrával csinálom. Örül neki, feleli, és hogy most már mennie kell, csókolja a szívemet szíjúlétörig. S hogy én is úgy hallottam-e, hogy fél zsetonért nyomjuk, faknák meg, mert a natúr jótékonyságot ő helyesli, de azt nem, hogy az ember egész hétvégét szív smúzért, pápai áldásért, amit minden fellépő művész megkap a végén lefagyasztva.
Elment a kedvem a továbbmenéstől, mióta kiderült, hogy nincs rajtam nadrág. Ha nincs, nincs, mondja a kedves, halszájú pincérnő, s hozzáteszi, hogy ő, szólítsam Liu-Liu nak, pornófilmben volt öltöztetőnő tizenöt éven át, koktélológiával és pirobalettel csak azóta foglalkozik.
Nem furcsa, hogy ebben az öbölben alig van víz, kérdem. Lesz itt víz, uram, feleli, mit gondol, mi fogja ezt a luxusistállót fölemelni úszásüzemmódba? Talán a szeretet? Az özönvíz 18.35-kor árasztja el az öblöt. És ha majd ringatózunk, és a király, Hetedik Miksa helikopterről odavágta a pezsgőt a hajóorrhoz, megkezdődik a tűzijáték. Az ő kis tanítványait is kilövik, petárdaszekrénnyel a hátukon. Ez a show-bizniszben garantált minőség, szemben a főműsorral a Noemi-Hallban, de nem akar elkeseríteni.
És mi lesz a szállodákkal, kérdezem. Sokan kaptak mágneskártyás meghívót, mondja, aki meg nem, nézi a vízből. Lesz legalább egy kis pezsgés, azért melegítik a vizet, hogy a betegek is soká bírják. És tényleg Noé lesz a hajó neve, kérdem. Nem, hanem Noémi lesz, a lumayi trónörökösnő tiszteletére. És hol van az a Lumay? Ederics után, feleli és elrág egy fokhagymatablettát, azóta mer ráfeküdni a szívére, mióta ezt rágja.
Akkor ez a víz bizonyos fokig a Balaton? Kábé, mondja, mert a Sió–Zala köze lett Rijeka irányába kimélyítve, és így ugye már más a helyzet, Betlehembe mégiscsak egyszerűbb eljutni hajóval. Ő egyébként nagyon kíváncsi az új mutatványi kígyómra. S hogy megint almával csinálom-e? Almával és zebrával, mondom, aztán kuponnal fizetek, és elköszönök.
Sajnos, itt valaki felelőtlenül beletörölt a felvételbe, innentől homály van, egyegy értelmetlen villanás után a hajdani kísérőnőmet látom, igen, engem keres, mondja, megtalálták a két zebrát, Hessy és Kayebác, ez van a bilétájukra írva, majdnem lelőtték őket, mert betévedtek a királyi család fedélzetére. Jó lenne, ha átvenném őket, továbbá lassan célba vehetném az öltözőmet, ott vár a frakknadrágom, kitisztítva. Pontos időpontom még nincs, úgy tűnik, nem a születés előtt lépek fel, bár ki tudja, ez itt tiszta kupleráj, tíz perce dőlt el, hogy mégis Angelina Jolie játssza Szűz Máriát, s ahogy tervezték, Schwarzenegger kormányzó Szent Józsefet, viszont az élő Kisjézust idén nem engedélyezte az ENSZ.
Mondja, hallom még a hangomat, mondja, kérem… de egyszerre a nő is, a kép is eltűnik, végleg elsötétül a laptopom, vacogva ülök a téli hajnalban, nyalogatom az ajkam, amit fölsértett a handmade kristálycukor, és próbálom a látottakat valamelyest megjegyezni.
