Ez a sajátos alakulat, amelynek nevéhez olyan sikerek fűződnek, mint a vatikáni Svájci Gárda csapata vagy a horvát „cigányválogatott” fölött aratott fényes győzelem, indulásakor még sokakban keltette az abszolút szakmai siker reményét. Noha kezdetben olyan kaliberű támogatói is voltak az ügynek, mint Puskás Ferenc, a tehetséges cigány focistanövendékek segítéséből, pályára állításából nem lett semmi. Pedig sokak véleménye szerint a „cigányválogatottra” irányuló figyelmet kihasználva kellett volna elkezdeni az intézményes tehetséggondozás, akár egy roma futballakadémia megszervezését. Hiszen mindez nemcsak az egyetlen kitörési lehetőséget jelenthetné sok hátrányos helyzetű roma gyerek számára és ténylegesen segíthetné a cigányság integrációját, de a magyar futball számára is fontos lenne. És valóban, bár ijesztő hallani, amint a török kisebbséghez tartozó szurkolók a német–török meccsen Özil gólja után kórusban üvöltik (németül!), hogy „Verrater, Verrater!” (áruló), de a dolog épp a kettős identitás mindenki számára átélhető drámája révén inkább szolgálja a társadalmi integrációt, mint a „cigányválogatottnak” a felcsúti pályán megtartott mérkőzése egy másik egzotikus csapattal. A probléma exponálása helyett annak elhallgatása: mintha ebben a vonatkozásban még mindig nem értek volna véget a 80-as évek.

A boksz és a futball a két leginkább „plebejus” sportág – ha itt sem találunk romákat, vélhetőleg a többi sportágban sem fogunk. Ehhez képest az utolsó országosan ismert és közkedvelt roma focista a 31-szeres válogatott középpályás Pisont volt még a 90-es években. (A komoly szurkolók persze tudnak még említeni egy-két nevet, de a felsorolás általában a ’74-es születésű Dragóner Attilával véget is ér.) Igaz, Pisont szerint a helyzet talán nem olyan rossz, mint amilyennek látszik, mert szép számmal vannak rejtőzködők. –A srácok többsége inkább titkolja a származását. Félnek vagy csak szégyellik, nem tudom, de az biztos, hogy manapság a pályán nem kifejezett előny cigánynak lenni – mondja.

Ő sem érti a jelenséget, hogy ma miért nincsenek cigány származású futballsztárok, mint amilyen a néhai Farkas János, a ’66-os magyar–brazil mérkőzés hőse volt. Hiszen tapasztalata szerint ma sem focizik kevesebb tehetséges, de nagyon szegény (tehát nem kevés valószínűséggel roma) gyerek az ország grundjain, mint harminc évvel ezelőtt, volna tehát utánpótlás. Ő maga is egy szegény, sokgyerekes békési cigány családból származik, és – akárcsak a hozzá hasonló helyzetben levő mai gyerekek többsége – nem füves pályán, hanem a gádorosi utcán kezdett focizni. Valami mégis nagyon másképp működik, valami rendszerszerű változásnak kellett történnie, hogy ennyire nincs átjárás a falusi salakos iskolaudvarok és a professzionális futball világa között. Persze más volt a sportélet a szocializmusban, a klubok finanszírozása, az utánpótlás helyzete, de mindez együtt sem magyarázza a roma származásúak eltűnését az élsportból.

Igaz lenne az az (empirikus adatokkal még alá nem támasztott) sejtés, hogy a nagyon korán elkezdett szisztematikus munka, illetve a „játékintelligencia” szerepének felértékelődésével a futballkarrier egyre inkább a középosztály gyermekei számára ad lehetőséget? Hogy elmúlt az az idő, amikor pusztán a fizikai képességek összességeként értelmezett tehetség alapján tűnhetett föl a semmiből egy-egy futballgéniusz? Mindenesetre tény, hogy világszerte egyre ritkábban bukkan föl a gettókban vagy a szegénynegyedekben egyegy Messi vagy Zidane.

Talán még ennél a sejtésnél is gyengébb lábakon áll az a politikai jobboldalon népszerű magyarázat, amelyik szerint valamiféle genetikai hátrány („a cigány lusta, nem kitartó, stb.”) vagy eufemisztikusan szólva „szociokulturális” okok („hiányzik a hagyományukból a szabályozott versengés, a kompetitív társas viselkedés hagyománya”) magyarázzák a cigányság alulreprezentáltságát az élsportban. Ez utóbbi érvkészlet az élet más területein is használatos varázspálcája a szalonrasszizmusnak: gyakran tűnik fel például a szegregált oktatás melletti kiállás részeként, a felelősség e logika szerint magát az „áldozatot” terheli.

E spekulációk helyett egyszerűbb okok magyarázzák a romák kiszorulását az élsportból – legalábbis a Polgár Alapítvány Futball Tehetségmentő Programjának koordinátora, Szőke Zsuzsa szerint. Ő és az alapítvány vezetői abból indultak ki, hogy néhány tényező együttállása esetén külső segítség nélkül egyetlen gyerek sem képes eredményesen bekapcsolódni az intézményes sportéletbe. Márpedig ez a helyzet, ha a gyermek hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű, mélyszegénységben, bármiféle futballinfrastruktúrától viszonylag távoli, rossz közlekedésű kistelepülésen él. Az alapítvány főleg borsodi, szegregátumban élő cigány gyerekekkel foglalkozik, olyanokkal, akik egyetlen kitörési esélye a sport, közelebbről a foci lehetne. Mégis éppen e gyerekek azok, akik általában el sem jutnak a tehetségkutató rendezvényekre. Az alapítvány egyik munkatársa egy konkrét eseten demonstrálta, mi szükséges ahhoz, hogy egy ilyen hátterű kisfiú részt tudjon venni egy sportszergyártó által meghirdetett „ingyenes” országos tehetségkutatón Budapesten: hacsak nem küldik el a szülei a gyereket egyedül a számára teljesen ismeretlen nagyvárosba (márpedig nem küldik), az utazás tizenötezer forint; de kell még szállás is két éjszakára, mert nem ér oda és nem indul vissza időben a vonat, hogy egy nap alatt megjárhassa az utat; kell egy „feltöltött” kártya a mobiltelefonhoz, mert azon kell visszaigazolni a jelentkezést, továbbá internet és nyomtató, mivel a jelentkezési lapot csak letölteni lehet, továbbá fax vagy szkennelési lehetőség, hogy kitöltve visszaküldjék – de mindenekelőtt információ magáról az eseményről. Csupa olyan feltétel, ami a mélyszegénységben élők világában nem magától értetődő.

Pedig a világ futballgazdaságában az egyik legjobban jövedelmező üzletág épp az utánpótlás-nevelés. Vezető európai klubok akár az országhatárokon túl is működtetik a tehetséggondozás intézményrendszerét, amivel a focistanövendékek útját egyengetik, a legtehetségesebbek esetében természetesen az „anyaklub” felé. Messi története után ma már az sem számít forradalmi újdonságnak, ha egy kiugróan tehetséges, de távoli helyről és szegénysorból származó tizenéves focista komplett családját áttelepítik az őt nevelő, foglalkoztató klub közelébe. Európa nagy futballnemzeteinél legalább húsz éve kezdett kiépülni és mára telítetté is vált az utánpótlás-nevelés piaca – mondják a szakértők. Nálunk ez a folyamat csak most kezd kibontakozni, de már látható eredményeket hozott.

A fejlődéshez ugyanakkor elengedhetetlen lenne, hogy a tehetséges gyerekek jóval az akadémia előtt, akár négy-öt éves koruktól kezdve rendszeres és színvonalas képzésben részesüljenek. – Ha egy tehetséges, de képzetlen tizenkét-tizennégy éves gyerek egy professzionális edző elé kerül, már csak annak a döntésén múlik, hogy elkezd-e foglalkozni vele. Aligha, hiszen óriási többletmunkát igényel, hogy megtanítsa neki az alapokat, mindazt, amit a többiek már tudnak – mondja Kun István, aki gyermekedzőként tíz éve foglalkozik tehetséggondozással.

Dénes Ferenc sportközgazdász szerint a folyamat jó irányba halad, néhány év múlva, mikor a hazai akadémiák működése már lefedi az ország egész területét, a 13-14 évesek felől az alsóbb korosztályok felé fognak terjeszkedni. Így a „piac” segíthet megoldani azokat az esélyegyenlőségi, társadalmi problémákat, amiket a jó szándék, illetve a szociális szempontokat is figyelembe vevő támogatási, képzési rendszer önmagában nem képes.

Budai Laci a borsodi Tiszakarádról került tavaly ősszel a falujától busszal vagy kétórányira levő Debrecenbe, az ottani Labdarúgó Akadémiára. A 13 éves fiú a Polgár Alapítvány nyári tehetséggondozó táborában tűnt fel két éve – azóta Polgárék egyik mentoráltjaként, mondhatni töretlen a pályafutása. Az alapítvány havi harmincötezer forinttal támogatja Budaiékat, e nélkül a család, noha a papa dolgozik, nem tudná vállalni Laci debreceni költségeit. Legalább ilyen fontos a mentor, Szilágyi Zsolt szerepe, ő is kellett ahhoz, hogy a szülők elengedjék a 13 éves fiút a falujuktól távoli nagyvárosba. Zsolt az egyik helyi protestáns gyülekezet lelkésze, amúgy öregfiúként szintén focista, a szülők „szeme és karja” Debrecenben. Leginkább ő intézi azt az ezerféle tennivalót, ami egy kiskamasz körül adódik, az elveszett kontaktlencse pótlásától az utolsó pillanatban beszerzendő sportorvosi igazolásig. Laci számára „Mentor Zsolti” nélkülözhetetlen fix pont ebben a most még nagyon új világban, hiszen egy falusi kisiskolából került egy viszonylag erős hatosztályos gimnáziumba, elszakadva a családjától, a barátaitól, lényegében mindentől, ami az addigi élete volt. Ez a váltás sokszor komoly próbatétel a gyerekeknek, és a mentor legfontosabb feladata a szinte törvényszerűen bekövetkező kríziseken átsegíteni őket. Lacinál például tavaly decemberben szakadt el a cérna: napokig úgy volt, hogy öszszecsomagol és hazamegy. Túljutott rajta, és most újra az iskola, edzés, kollégium háromszögben zajlik az élete. Csak rajta múlik, hol lesz a karriere tetőpontja. Ő mindenesetre magasra teszi a lécet, mert felnőttként a Barcelonában szeretne játszani, vagy ha nem ott, hát legalább a Lokiban –ez már részben teljesült is, hiszen a korosztályos „A” csapat tagja.

– Jelenleg húsz ösztöndíjasa van az alapítványnak – mondja Szőke Zsuzsa – és a jövő hónaptól már huszonnyolc lesz. Tehetségkutatóinkon eddig többszáz fiú fordult meg, és gyerekek tucatjait indítottuk el a pályán azzal, hogy – a támogatás egyéb formáin túl – megszerveztünk a számukra egy próbajátékot valamelyik csapatnál.

Az alapítvány első fölfedezettje, a tizenhét éves Sarkadi Robi ma már a Mezőkövesdben játszik – ha minden jól megy, belőle nemsokára profi focista lesz. A helyzet mindenesetre nem olyan reménytelen, mint az előző húsz évben volt, hiszen nemcsak a Polgár Alapítvány gondoz tehetséges roma focista növendékeket: Kun István egyik tanítványa, a tizenhárom éves Orgován László például egy nemzetközi viadalon az „Európa legjobb kapusa” címet szerezte meg.

Budai Laci magasra teszi a lécet