Tulajdonságok nélkül
1. Csak olyan könyvet szerzek be, amelyet hátralévő életemben (közeledtem a hatvanadikhoz) még szándékomban áll el- vagy újraolvasni. Az egyszer használatosakat inkább hazahozom a könyvtárból. Vonatkozik ez újonnan megjelenő művekre is, beszerezni ráérek, ha meggyőzött.
2. A kézikönyvek (reference section) létszámát nem korlátoztam, a kortárs magyar szerzőkéit sem, utóbbit szakmai érdeklődés miatt, jó részüket amúgy is dedikálva kapom. Ellenben a klasszikus magyar és világirodalom odahaza tartandó adagja az 1200 (azaz ezerkettőszáz) címet nem haladhatja meg. Ne kérdezzétek, miért.
3. Ha választhatok, a régebbi kiadások kedvesebbek, mint az újabbak, hiába kaptak esetleg szerkesztői vagy fordítói leporolást.
Nem ment gyorsan, hogy végső listának megfelelő 1200 összegyülekezzék üveges polcaimon. A legnagyobb magyar terjesztő készletében háromszázvalahány akadt. Noha kevés kivétellel nem ritkaságokra vagy különlegességekre vágytam, a zöm közkedvelt és általános megbecsülésnek örvendő mű, ami nem hiányozhat a vájt fülű olvasó gyűjteményéből. Vadásztam netes és valóságos antikváriumokban, egészen addig, amíg 1198-ig jutottam. Immár csupán két alapmunka hiányzott. Az egyik a Tristram Shandy, mely az angolszász világban legalább olyan nagyra tartott, mint az Ulisszesz. Laurence Sterne szabad szellemű lelkész remekét akkor sajna senki nem akarta eladni. Hazacipeltem a könyvtárból, s miután a végére értem, lemondtam róla. De hogy az 1200-as cél elérhető közelségben maradjon, megvettem az angol eredetit. Kevés az esély, hogy kézbe vegyem, de jó érzés a léte.
A kupola záróköve a német irodalom hasonlóan egyedülálló bérce: A tulajdonságok nélküli ember volna. Minthogy ezt sem sikerült felhajtanom, szintúgy a könyvtári példányra fanyalodtam. Majd visszavittem. Terveztem, hogy esetleg németül, amikor…
Saját szavamba vágni kénytelenedem. Előnye, hogy én nem sértődöm meg. A hetvenes évek elejétől egy bizonyos magánkönyvtárat látogattam, a hatodik kerületi Ó u. 4.-ben. Emlékezetem tévesen a negyedik emeletet őrzi (valójában harmadik), lift nem volt. Húsz lépésre laktam onnét anyámmal, a Bajcsy közben. Emitt pedig Gáll István, az ember. Kiről másutt, többször. Lakása vagy hat méter magasságú (így az emeletek is duplán számítottak), az egyik hosszú fal a plafonig bepolcozva. Gáll, ahogyan az akkori idők vezető értelmiségijei szokták, úgyszólván válogatás nélkül megvett mindent, amit a három létező (felnőtt) kiadó – Európa, Magvető, Szépirodalmi – kiadott.
Tudja-e az olvasó, hány aktív kiadó működik ma ebben a hazában? Több mint háromszáz. Ez azonban történetünk szempontjából nem izgalmas. Gáll polcain is ott fi tyegett az akkoriban szokásos kerámiaszobrocska a hozzá tartozó táblával: KÖNYVET MÉG NEKED SEM ADOK KÖLCSÖN! Ám ez kollégákra nem vonatkozott, rám a legkevésbé, én szinte soha nem távozhattam az akkor óriásinak tetsző hajlékból, hogy a kezembe ne nyomott volna valamit: Ezt olvasd el, apám!
Valamikor a hetvenes évek végén három spenótzöld kötetet tornyozott az ölembe, mondván, ez Musil főműve (a Törless iskolaéveit már korábban odaadta), magyarul most van először az egész, ő, mármint Gáll, sajnos, nem képes átrágni magát rajta, neki túl német. Én nekiveselkedtem, hősleg küzdve jutottam a végéig. Visszavittem, tiltakozott, tartsam meg, ez a kitartásom jutalma. Nála hagytam (lusta voltam hazacígölni), de abban maradtunk, hogy megőrzésre.
Mindezt már régen elfelejtettem. A napokban telefonhívást kaptam. Meghalt Vera, az özvegye. Akinek az öccse, tudván, milyen érzések fűztek Gállhoz, érdeklődött, óhajtanék-e valamely személyes emléket Gáll tárgyaiból. Felrohantam. Emeletráépítés, korszerű lift… imádta volna. A könyvespolcon, a régi helyén, fakón virított A tulajdonságok nélküli ember. Kihúztam az első kötetet. Dús szivarszagot árasztott, éppúgy, ahogyan Gáll István szokott. Benne a blokk: 150 forintért vette a három kötetet, antikváriumban, a bolti ár 200 volt 1977-ben.
Tudtam, ezt haza kell vinnem. Hiszen az enyém, Gáll küldi, utolsó jótéteményeként. Rám várt itt, el is jöttem érte.
Mit mondhatnék? Az ezerkétszázadik. Embertársaim, tudom a sok rosszat és átkozottat. De azért néha a körök bezárulnak, a célok elérődnek, a rímek összemuzsikálnak, tekintet nélkül tulajdonságainkra és azok híjára. Ámen.