– Nem véletlenül gratulálok az Oldás és kötés és a Szegénylegények DVD-ivel...

– Ennél nagyobb örömöt nemigen szerezhetett volna. Mint a Fekete hattyúból is nyilvánvaló, Jancsónak köszönhetem a legtöbbet. Ő tanított meg igazán „látni” és vágni. A Harvardon jártam hozzá, ittuk a szavait, mert arra vezetett rá, hogyan lehet és kell a művészet szolgálatába állítani a technikát. Ő értette meg velünk, hogy a technika nem öncél, és ezt nemcsak én, hanem közvetve az egész generációm tőle tanulta meg. Az a legkevesebb, hogy egy életre hálás vagyok neki!

– Natalie Portman mesélte, hogy tizenegy évvel ezelőtt kezdtek beszélgetni a Fekete hattyúról.

– A Times Square-en futottunk öszsze egy kávéra, és miközben ötleteztünk, kibukott belőlem, hogy izgat egy balettfilm. Fölcsillant a szeme, hogy kislánykorában komolyan kacérkodott a tánccal. A pankrátor évében a Golden Globe-gálán megint egymásba botlottunk, és vicces-szemrehányóan mosolygott, hogy „mi lesz már azzal a balettfilmmel, lassan kiöregszem!” Ez adta a lökést, elkezdtem agyalni az írókollégámmal, és húsz-harminc vázlat után bejártuk a várost a forgatókönyvvel.

– Miért érlelte ilyen sokáig az ötletet?

– Mindig éreztem, hogy a Hattyúk tavában sokkal több van, mint maga a mese, csak pontosan meg kellett fogalmaznom magamnak, hogy micsoda. A koreográfus (Vincent Cassel) és a balerina édesanyja (Barbara Hershey) metaforák a balettből. De csak akkor ugrott be végleg a sztori, amikor Julie Kent, az American Ballet Theater szólótáncosa rádöbbentett, hogy nem véletlenül táncolja a fekete-fehér hattyút ugyanaz a balerina, hiszen a hattyú kettős énje a kulcs: ez a félig még ártatlan kislány, félig már érett nő. Csajkovszkij muzsikája, de Dosztojevszkijé a gondolat. Ebből kellett kivarázsolnom, milyen önmarcangoló folyamat az ébredés.

– Kevés rendező képes ekkora alázattal háttérbe vonulni, és ilyen fantasztikus alakításokat előcsalni a színészeiből.

– Mert a legtöbb rendező az önmegvalósításban gondolkodik. Minden színész sebezhető lelkiállapotban érkezik a filmbe, és csak a rendezőn múlik, hogy mekkora teret enged neki. Ha hagyja kibontakozni, csodákra képes, mert a színésznek minden idegszála nyitott. Mindig bánt, ha egy filmben felcsillan egy fantasztikus alakítás, és a színész mégis becsukódik, mert elfojtja a rendező egója. Én nemhogy hagytam, mindent elkövettem, hogy Natalie kitárhassa szívét-lelkét, s ehhez a legjobb eszköz – szintén Jancsótól tanultam! –, hogy megmutatom az arcát és a szemét. Semmi nem árul el többet a lélekről. Ezért lettem rendező! Hogy a néző minél jobban belelásson a figura szívébe és lelkébe.

– Natalie Portman rendkívül zárkózott. Saját teljesítményéről csak tőmondatokban, az önéről viszont hosszasan és szívesen mesélt.

– Natalie híres arról, hogy minden szerepének szolgailag aláveti magát, és azt vallja, hogy az alakítása beszéljen magáért. Tudtam, hogy szenvedélyes, szorgalmas, odaadó színész, de minden várakozásomat felülmúlta az önfeláldozása. Mikor megkértem Mickey Rourke-t, pakoljon magára némi izmot A pankrátorért, nem kértem nagyot, mert ez háromnégy hónap alatt bárkinek sikerül. De prima balerinát elvárni valakitől... az húsz év munka! Ennek a filmnek a kedvéért Natalie, aki utoljára hétéves korában látott spicc-cipőt, egy évig napi öt órát táncolt. A forgatás előtti hónapokban pedig napi nyolc órán át gyötörte véresre a lábát és izzasztotta magát a balett-teremben.

– És bebizonyította, hogy tizenhárommillió dollárból is lehet többszörös Oscar-jelölt fi lmet csinálni, nemcsak kétszázmillióból.

– Pedig a helyzet egyre sanyarúbb. Ma már nem találnék fi nanszírozót A pankrátorra. Most is csak Natalie nevére nyílt ki a pénztárca. És akkor fogok tudni megint ilyen filmet csinálni, ha a Fekete hatytyú kell a nézőknek.

A rendező egy évtizede ígért balettfilmet Natalie Portmannek – a most elkészült alkotást négy kategóriában jelölték Oscarra