Ha a hazai viszonyok taszítása erősebb, mint az idegentől, a bizonytalanságtól való félelem. A többség úgy megy el, hogy haza akar térni.

– Nem arról volt szó, hogy itt majd akármelyik nemzedék „rámegy” a rendszerváltozásra. A mi életünkkel ne spekuláljanak így mások! – tiltakoztak egybehangzóan azok a magyar fiatalok, akik megpróbálták a külföldi munkavállalást, de végül hazajöttek.

Antall István RMDSZ-képviselő felsorolt néhány okot, amely miatt Magyarország más, mint Románia. Először is a Kádár-féle „vidám barakkban” háromszor olyan jól éltek az emberek, mint Ceausescu rettenetes rendszerében.Utazhattak – nem annyit, amennyit szerettek volna, de alkalmuk nyílt megismerni az országhatáron túli világot. Volt háztáji, vidéken is képződtek tartalékok. Magyarországon ma is szinte minden művelhető föld be van vetve – Romániában a mezőgazdasági földterület egyharmada parlagon van, a többinek a nagy részét külföldi nagybirtokosok műveltetik.

Magyarországon a több százezer „versenyképtelen adócsalónak” titulált őstermelő legalább önmagát eltartja, és nem szorul segélyre, vagy nem kell kivándorolnia, ha nem teszik tönkre őket szándékosan. Nálunk a segélyekből, ha szűken is, de meg lehetett élni – legalábbis eddig. Olyan roma tömegek, amelyek Romániából koldulni vagy a nagylelkűbb szociális segélyek reményében vágnak neki Nyugat-Európának, Magyarországon leginkább a segélyekre rátelepedő uzsorától szenvednek.

Aki nem durva kényszerből, hanem tapasztalatszerzés, nyelvtanulás céljából akar külföldre menni, az mehet és megy is. Volt tanítványom, egy lány, aki francia fordító és kommunikáció szakon végzett a szegedi egyetemen, egy évet élt Franciaországban, ötöt Írországban. Kiválóan beszélt franciául, mellé megtanulta az angolt. Fél évig egy pubban volt felszolgáló. Ezt szerette, az angolja sokat javult, a vendégek kedvesek és befogadóak voltak. Utána váltott: egy amerikai PayPal (online pénzügyekkel foglalkozó) cég francia részlegén dolgozott. A munka unalmas és monoton volt, de a társaság jó: a világ minden részéből verődtek össze fiatalok, laza volt a hangulat, jókat lehetett bulizni munka után.

– Úgy éreztem: előttem ez élet. Ha akarok, váltok, de ha nem tetszik, két hónap után hazajövök. A szüleim, az itthoni barátaim nagyon hiányoztak, de sűrűn repülőre ültem és hazajöttem.

Később a szakmájában is el tudott helyezkedni odakinn, egy kis családi marketingcégnél. Amikor azonban elmúlt harmincéves, úgy érezte: el kell döntenie, hogy hazajön, vagy végleg kint marad.

– Én mindig átmeneti dolognak éreztem a kintlétet. Úgy számoltam, hogy még iscsak itthon szeretnék élni. Jól éreztem kint magam, de az igazi biztonság – a családom, a régi baráti társaságom – itthon volt. Sokat segít, hogy jól beszélek nyelveket – kint jobb állásokat kaptam, és itthon is el tudtam helyezkedni.

Csakhogy az itthoni fizetés végtelenül kevés a kint megszokotthoz képest. Az Írországban töltött évek alatt sokat utazott – olyan helyekre, ahová itthonról sohasem jutott volna el. Ha a fogához veri a garast, akkor ott sem élt volna, mondja. Így viszont azzal szembesül, hogy itthon a nettó 120-130 ezer forintos fizetéséből sohasem jut saját lakásra.

– Ennyi jövedelemre hitelből sem lehet lakást venni. Itthon folyton ideges, feszült, szorongó a légkör. Látom a kollégáimon, hogy akiknek van lakásuk, azok sem keresnek annyit, amennyiből a törlesztést fizetni tudnák, és jó körülmények közt tudnának gyermekeket vállalni.

A fiam középiskolai barátja ösztöndíjas kutató orvosként két évet töltött Kanadában. A laborban tizenhárom országból húszan dolgoztak. Mindenki hozta a maga szokásait, ételeit, kultúráját. Nagyon nagy volt a verseny – senkinek nem volt státusza, az ösztöndíjas időszak alatt kellett eredményt elérnie.

– Először nagyon érdekes volt a kultúrák keveredése, a sokféle ember. Később azonban zűrzavarnak kezdtem érezni a sokféleséget. Ott kint fedeztem föl, hogy nekünk van saját kultúránk, nyelvünk, gondolkodásmódunk, konyhánk. Míg itthon voltam, és ez úgy vett körül, mint a levegő, nem is gondoltam rá, hogy érték lenne – meséli a harmincas évei elején járó fiatalember. –Hiányzott a családom, a barátaim. Az igazi barátait az ember középiskolás korában vagy az egyetemi évei elején szerzi meg. A külföldön alakult barátságok felszínesek, ideiglenesek voltak.

Bár kutatni ment ki, valójában gyógyító orvos akar lenni. Ehhez Kanadában honosítania kellett volna a diplomáját – ez is arra ösztönözte, hogy inkább hazajöjjön.

– Amíg kint éltem, nem érzékeltem, hogy idehaza mennyire rossz a légkör. Az ottani közeg után borzalmasan taszító, hogy itthon mennyire irigyek egymásra az emberek. Ez állandó frusztráltságot okoz, hiszen a sikert sem lehet őszintén megélni. A sikeres gyógyító munkának nincsenek meg a feltételei: kevés az eszköz, kevés a pénz, az ember állandóan akadályokba ütközik. A társadalom és az orvosok közt van egyfajta szembenállás, amelyet a politikusok még szítanak is. Hiába szeretne valaki megbecsült, jó orvos lenni, idő előtt kiég, elveszti a motivációját, mert nem fizetik és nem becsülik meg a munkáját.

A fiatal orvos úgy tapasztalta: azok a külföldön élő magyarok is, akik már családot alapítottak, azt szeretnék, ha a gyerekeik idehaza járnának iskolába. Ő viszont most nem zárja ki, hogy nekivág, és elmegy külföldre gyógyítani.

– Én itthon szeretnék élni – mondja –, de olyan a szakmám, a nyelvtudásom, hogy bármikor elmehetek. Az a kérdés, hogy lesz-e valamilyen változás. Ha minden marad a régiben, akkor nagyon nehéz lesz itthon maradni.