Amióta családi házba költöztek, a hólapátolás volt a legrosszabb, keze-lába lefagyott, dereka sajgott, ráadásul hosszabb távra beállt egy bizonyos szögbe: ha valaki nem úgy nő bele, nehéz beletörődni, hogy a füvet mostantól mi nyírjuk, a meglazult tetőcserepet mi igazítjuk meg, és ha még olvadás előtt ki akarunk menni a sarki közértbe kenyérért, ösvényeket is mi fogunk vágni az udvaron a húszcentis hóban, míg a világ világ. Vagy pedig Kecsege asszony, aki csak addig mondta, hogy egy kis testmozgás nem árt, amíg egyszer Kecsege úr a kezébe nem adta a lapátot.

Annyira jó volna egy hómaró, mondta Kecsegéné is, és a továbbiakban együtt álmodoztak a hómaróról.

Mígnem aztán egyszer lett.

Azon a karácsonyon senki nem kapott még egy szaloncukrot se, mindannyian körbeállták a fa alatt a hómarót, az csillogott-villogott, ők boldogan nézték. Kecsege úr karácsony másnapján kicipelte az udvarra, nekikészült, pumpált a kézi benzinpumpával, berántotta a motort a tolókaron elhelyezett karral, elindította a turbinakerékkel egybeépített marócsiga hajtását; Kecsege úr már vidáman marta is a havat. A marócsiga a felnyalábolt havat kétoldalról középre továbbította, a csigalevelek itt egy lapáthoz csatlakoztak, ami a kürtőn keresztül a hókását kétoldalt kidobta – a ház ura darab ideig állítgatta ugyan a kürtő irányát az erre a célra szolgáló tekerőkarral (mert elsőre Kecsege asszonyt teljes egészében behavazta és az nagyon káromkodott), de ettől eltekintve Kecsege úr teljesen perfekten marta a havat a kertben. Igaz, mindent el kellett távolítania az útból, nehogy a kerti széket, a gereblyét vagy a macskát is darabokban továbbítsa a kert más részei felé, de az egész másfél óra alatt megvolt. Utána Kecsege úr a hómarót még letisztította, lecígölte a pincébe, aztán levette az usánkáját, és elégedetten ledőlt az ágyra. Végiggondolta pillanatról pillanatra az egész hómarást, hogy nem kellett lapátolni, s egyáltalán, kompletten mennyire klassz volt az egész.

Nagyon zsír, mondta Kecsege úr látogatóba érkező fia is, mert ő a klassz szót már nem tudta értelmezni, az ő ötéves fia pedig a zsírról tudta úgy, hogy az rég eltűnt a történelem süllyesztőjében a rendszerváltással együtt.

Azon a télen még kétszer használta; használta volna többször is, de amikor harmadszorra behavazódott reggelre az udvar, arra gondolt, ezt most kivételesen ellapátolja. Ennyiért nem hurcolja fel a hómarót a pincéből, nem pumpál, nem rántja be a kart; akkor nem kell lepucolni sem, és visszavinni se a lépcsőn. Volt még néhány ilyen nap azon a télen, talán hét is: Kecsege úr reggelenként mérlegelt, és arra jutott, hogy kivételesen nem, majd másnap.

A következő évben kétszer vette elő a hómarót, a további években egyszer, karácsony előtt; ezzel együtt a hómaró elő nem vétele minden alkalommal pillanatnyi döntés volt, felhozzam, pumpáljak, berántsam a kart...?, kérdezte magától Kecsege úr, és elővette a lapátot.

Viszont a hómarótól alig fértek el a pincében. „Nem kéne eladni...?”, bökött rá egyszer az állával Kecsege asszony, amikor egy baracklekvárral telt kosárral egyensúlyozott körülötte, „...nem nagyon használjuk”, tette hozzá. „A hómarót...?!”, horgadt föl Kecsege úr mélységesen fölháborodva; de a gondolat néhány napra rá, amikor szerkezetet ő is alig bírta megkerülni kezében az ásványvizes rekesszel, megült a fejében. „Ne már...”, hessegette el; de a következő évben egyre többet gondolt rá.

Aztán egy januárban meghirdette a Vaterán. Bár el nem tudta képzelni, ki akarna a Vaterán használt hómarót venni.

Az árverés tizenötezerről indult; Kecsege úr ámulva nézte, ahogy a licitek elkezdtek röpködni – két hét múlva nyolcvanezerért lett a hómaróra vevő. A vevő ki akarta próbálni. Már megbeszélték az időpontot, amikor Kecsege úron átvillant, vajon beindul-e. Ha nem is használták, az akkumulátor az állásban is tönkremegy. Felhívott egy szervizt. Hm, mondta a szervizes, az akkumulátor már nem lehet jó, huszonkétezer az új, meg a tisztítás, az nyolcezer-hatszáz. „Meglátjuk”, tette hozzá. A hómaró a szervizben beindult. Nahát, mondta a szervizes, kipucolta a gépet, eltette a nyolcezer-hatszáz forintot, Kecsege úr meg boldogan hazament. Ám ez semmi volt a vevő öröméhez képest: családostul jött, Kecsege úrmegtartotta a bemutatót, mindannyiuknak fülig ért a szája, megitták az áldomást, a vevő elmesélte Kecsege úrnak, mennyi rengeteg éve vágynak rá; amióta családi házba költöztek.

Amikor a vevő elment, Kecsege úrék még ünnepeltek darab ideig: néhány kupica pálinka után tisztán látták maguk előtt, ahogy a vevő odahaza pumpál, kicipeli, berántja a hómarót, és kitörő örömmel, a végletekig elragadtatott arckifejezéssel marja a havat, miközben a család, beleértve a két macskát is, ájultan csodálja. „Nagyon zsír”, mondja majd a vevő látogatóba érkező fia, bár annak a gyereke ezt már nem fogja tudni értelmezni. Ebben az évben a vevő háromszor fogja használni a hómarót, a következőben kétszer, aztán csak karácsonyonként; Vatera, szerviz, nyolcezer-hatszáz forint, újabb boldog vevő. Kecsege úrék világosan látták, hogy nincs birtokolható dolog, amely enynyi osztatlan örömet lesz majd képes okozni az elkövetkező évszázadok során családok azon véletlenszerű egymásutánjának, akik, mint otthontalan pillangók varázslatos gyertyaláng körül, az ő hómarójuk elindította végtelen körforgás vonzáskörébe kerülnek, akárhogy is halad tovább a világ.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa