A Lajos apja
Már mondtam. Nem, szólt közbe a Lajos testvére, azt még nem mondtad. A Lajos hallgatott, nézte ő is a vizet, nehogy már a kisebb testvére mondja meg, hogy ő mit mondott és mit nem. Mi, kérdezte megint a gyerek. A Lajos lassan kivette a tekintetét a csillogásból, a fülét meg a csobogásból, ahogyan az indiánok csinálják a filmeken, és a gyerekre nézett: Akkor kijönnek a sírból, ráülnek a betonkeretre, és egész éjjel zokognak. Tényleg, kérdezte a gyerek.
Ez úgy van, ahogy a Lajos mondja, támasztotta alá a Lajos rokona a Lajos mondatait. Ha nem hiszed, akkor menj ki éjjel a temetőbe, és látni fogod. Szerintem, nem, mondta a gyerek. Mi tudjuk, hogy igen, mondták hárman, s hogy ez azt jelenti, hogy a Lajosnak van igaza többségi alapon.
A gyerek mindig ott lakott, ahol most is. A házat a nagyapja építette, az apja csak néhány részt toldott hozzá. Majdnem a patakkanyarnál volt, de még nem ott. A másik három régebben a patakkanyarban lakott az utca végén. Mért laktok ott, kérdezte a gyerek, mikor a Lajos mondta, hogy az ágy alatt hömpölyög a patak. Nem tudom, mondta a Lajos, meg majd elköltözünk, mert az állam ad házat. Tényleg? Mondta az apám. És igaza lett a Lajos apjának. Pár év múlva az állam adott házat. Először egy családnak. Meghalt az öregasszony, akinek már nem volt senkije, örökös nem jelentkezett, a fia igaz élt még, de olyan országban, amivel Magyarország nem tartott baráti kapcsolatot.
Az öregasszony házába költözött az első család. Rossz ház volt, épp olyan, mint egy öregasszonyé. Húsz éve egy cserepet sem igazítottak meg rajta. Elöl két apró ablak, a falakat alulról feláztatta az eső. A parasztok mégis morogtak, hogy szar ház, szar ház, de azért ingyen semmi nem jár. Csak nekik, mondogatták. Mikor kapna az én gyerekem ingyen bármit? Ezen morogtak nagyfröccs mellett a kocsmában, aztán az egyik, hogy úr isten, ha meghal a szomszédban a Mari néni, akkor én is kapok egy regimentet belőlük. Mi a lófaszt lehet csinálni? Vedd meg a házat, mondta valaki. Nem ér semmit, meg nehogy már pénzt adjak azért, amit mások ingyen is megkapnak. A roszszindulat és a zsugoriság viaskodott benne, aminek végül az lett az eredménye, hogy meghalt a Mari néni és tényleg odaköltözött egy újabb család. A gyerek házának a környékén főleg ilyen szomszédok voltak.
Amoziban az első két sor volt az övék.Mindig oda ültek, nem az ár miatt, mert minden helynek ugyanannyi volt az ára, kivéve a hátsó két sort, de oda csak a fiatal párok ültek, hogy csókolózhassanak, meg simogathassák egymás ruháját. Egészen közel akartak lenni az eseményekhez. A Sólyom nyomában ment akkor. Az indiánok Sólyom vezetésével elkeseredett küzdelmet folytattak a túlerőben lévő fehérekkel szemben. Az első két sor őrjöngött, mikor az indiánok győzelemre álltak, s fújjoltak, ha a fehérek.
Megint mi, mármint ők, mint indiánok, voltunk a jobbak, mondta a Lajos egyik rokona, mikor jöttek ki, csak ti, fehérek, szemetek voltatok. Az a baj, hogy nem vagytok becsületesek, leitattok minket és elszedtek mindent tőlünk, pedig a miénk, mármint az indiánoké, vagyis a Lajos unokatestvéreié, és azoké, akik Amerikában élnek, a távoli rézbőrű rokonaiké volt egész Amerika. Így baktattak haza. A gyerek bizonygatta, hogy ő is indián, nem csak a Lajos meg a rokonai. Á, te nem vagy indián, te csak egy fehér vagy, a fehérekből soha nem lehet indián, mert látszik rajtuk, meg nem is tudnak olyan jól lovagolni meg nyíllal lőni. Mért, ti tudtok, kérdezte a gyerek, de erre a kérdésre nem figyelt senki.
Ha foci volt, a Lajos meg a rokonai a brazilok voltak, a fehérek meg a magyarok. Nem mindig a brazilok győztek. A meccs után órákig vitatták, hogy ennek mi lehetett az oka, s legtöbbször oda jutottak, hogy a brazil játékosoknak ma nem volt nagy kedvük játszani.
Ültek a járda szélén és vitatkoztak, mikor jött haza a Gyuri bácsi. Részeg volt. Fizetésnap. Támolygott. Csendben énekelt. Nem lehetett érteni, hogy mit, annál halkabb volt. Mindenki tudta, hogy a Gyuri bácsinak elég pár pohár pálinka és már dülöngél. Olyan, mint az indiánok, nem bírja az alkoholt. Mit ültök itt az útban. Csak ülünk, mondták a gyerekek. Ne üljetek itt,mert elbotlok bennetek. A gyerekek arrébb csúsztak. Jó volt a mai sütés, kérdezte a Lajos. A mai, az nagyon jó volt, mondta a Gyuri bácsi. Senki nem gondolta volna, mondta a Gyuri bácsi. Mit, kérdezte a Lajos. Hogy a falu, megemelte a hangját és az ujjával a levegőbe bökött, egyszer még azt a kenyeret eszi, amit én sütök. A Gyuri bácsi pék volt a helyi sütödében. Mi nem azt, mondta a gyerek.Mert azt hiszitek koszos, hogy tőlem koszos! Nem, nem azért, mondta a gyerek. Mi nem azért, kérdezte a Gyuri bácsi. Nem azért nem azt eszszük, hanem csak, mert nekünk kemencénk van. Kemence, kemencében sütni kenyeret, a mai világban, mik vagytok ti, ősemberek? Tévétek van, de otthon sütitek a kenyeret. Milyen a te apád? Nem halad a fejlődéssel. Tévében igen, mondta a gyerek, csak kenyérben nem, mert utálja a bolti kenyeret. Pedig jó, mondta a Gyuri bácsi, mert én sütöm, és tovább támolygott.
Mindegy, mondta a Lajos, megajánlok egy döntetlent. Mi győztünk, mondta a gyerek. Mert hagytukmagunkat, nektek is szar lenne így győztesnek lenni, inkább akkor döntetlen, mondta, s hogy mennie kell, mert ma lesz a nővére eljegyzése és mindenki ott lesz, az összes unokatestvére, még Pestről is, és Birinkéről, egy csomó gazdag cigány, akik hatalmas Mercedesekkel fognak jönni, mert a kezükben van a nyúlbőr-kereskedelem például az egész országban. Nyúlbőrből lehet Mercedest venni, kérdezte a gyerek. Lehet, legalábbis ezek a rokonaim tudtak, mondta a Lajos és elment.
A Lajoséknál nagy a mozgás, mondta az anya otthon. A gyerek nem szólt, evett, éhes volt. Nagy zsíros kenyeret kent neki az anyja, olyan kenyérből, ami kemencében sült és a fővárosi rokonok kedvence volt, mindig vittek belőle, de a gyerek nem szerette, inkább korszerűbbet evett volna, olyat, amilyet mindenki. Nem akart különleges lenni, legalábbis étkezési szempontból nem. Nem akart házikolbászon, házikenyéren és tehén ízű tejen élni. Szeretett volna a szülei által rossznak, néha mérgezőnek mondott ételeket fogyasztani, olyanokat, amelyek készüléséről rémtörténeteket meséltek, hogy élő patkányok hullanak bele a darálóba például. De nem ehetett, csak ezt a hatalmas karaj házizsíros kenyeret ehette.
Eljegyzés lesz, mondta az anya. Tudom, mondta a gyerek. Azért a Lajoséknál másképp van, mint nálunk, mondta a gyerek, nálunk soha nincs ekkora vendégség, ha eljegyzés van. Nem tudnak takarékoskodni, mondta az anya. Ha van, akkor azt gyorsan elszórják, meg még azt is, ami nincs. Azért jobb így élni, mondta a gyerek. Nem jobb, mert amikor aztán nincs semmi, marad az éhezés, a dögkút meg a lopott krumpli. A dögkútból kiszedik, kérdezte a gyerek. Ki és meg is eszik. A Lajos is eszik a dögből? Biztos, mondta az anya, de lehet, hogy azt se tudja, hogy dög.
A gyerek lefeküdt és ezeken a dögökön gondolkodott, hogy az milyen rossz lehet olyat enni, de mennyire jó lehet, ha az ember nem gondol mindig arra, hogy mi lesz, hogy a Lajos apja például nem olyan, mint az ő apja, hogy még egyet mosolyogni sem tud, mert örökösen azon töri a fejét, miből fog holnap meg holnapután, vagy akkor ha eljön, mint a Bibliában is, a hét szűk esztendő, megélni.
Reggel arra ébredt, hogy a konyhában egy aszszony beszél, hangosan, ahogy a parasztok szoktak. Felgyulladt, mondta, felgyulladt a gyomrában a pálinka. A marha, hogy ennyit ivott, mondta az anya. Mire az orvos kijött, már nem élt. Hány gyerek maradt? Sok.
A gyerek kilopózott. Az asszony már elment. Mi történt, kérdezte. Az anya mondta, hogy mi. A gyerek délután találkozott a Lajossal, kint a focipályánál. Hallottam, mondta, hogy mi lett. A Lajos nem szólt. Ott voltál, kérdezte a gyerek. Ott, mondta. És nagyon égett, kérdezte a gyerek. Lobogott, mondta a Lajos. Először izzani kezdett a szeme, utána az arca, aztán lángra kapott a haja, utána a feje, végül a ruhája. A szoba közepén, vagy hol, kérdezte a gyerek. Az udvaron, mondta, az udvar közepén, mint egy hatalmas tábortűz, olyan volt, egészen az utcáig világított meg föl az égbe, mert az én apám ilyen volt. Az égbe, kérdezte a gyerek. Egészen a csillagokig mondta a Lajos, és felnézett az égre, amikor visszaemelte onnan a tekintetét, mint egy fellökött pálinkáspohárból, ömleni kezdett a könnye, járatokat vágva az arcán. Nem mondott többet az apja lángjáról, sírt és törülgette a szemeit, meg az orrát a kézfejével. Csak az a baj, mondta. Micsoda, kérdezte a gyerek. Hogy tegnaptól nincsen apám. Hallgattak, csak a Lajos szipogott. És ha nem gyújtasz neki gyertyát, mondjuk karácsonykor. Mi van akkor? Akkor majd kijön a sírból, és találkozhatsz vele. Az nem lehet, mondta a Lajos. Mért? Félek a halottaktól.
