Találka
Hallgatom a zajokat, először azt, ami a házból hallatszik, a padló reccsenéseit, a padlás gerendáinak recsegését, a vaskályha duruzsolását, ahogy ropogva pattognak benne a fahasábok, a füstre gondolok, ahogy halkan végighömpölyög a kémény belsején, és feketén felszáll az égre, belekap a szél, besodorja a fenyőfák ágai közé, a tűlevelek foszlányokra szakítják, szétszedik, hogy egészen összekeveredjen a sötétséggel.
Hallom, hogy a fenyők koronája zúg a szélben, a törzsek hosszan és halkan recsegnek, másképpen, mint a gerendák, elképzelem Nagymami házát, mintha felülről látnám, a tető még havas, fehéren világít a holdfényben, a konyhaablakon át sárga fény ömlik az udvar köveire, hallom, hogy Nagymami nyög egyet és feláll, a fény egyszerre kialszik, Nagymami becsoszog a szobába, most a nagyszoba ablakából vetül egy elnyújtott sárga rombusz az utca havára, Nagymami ruhái suhognak, ahogy összefogja és a komódra teszi őket, kihúzza a fiókot, felhúzza a hálóinget, felnyitja a kanapét, az epedarugók mélyen, hamisan bongva zendülnek, a tollpárna puffan, ahogy Nagymami felveri, hallom, hogy mormogva imádkozik, hallom, hogy befekszik az ágyba, hallom, hogy kattan az olvasólámpa kapcsolója. Fentről látom a házat, a nagyszoba ablakának a fénye kialszik, a ház már egészen sötét.
Hallom, hogy Nagymami krákog, a rugók megmegnyikordulnak a teste alatt. Az alvásra gondolok, arra, hogy Nagymami elaludjon, arra, hogy mély álomba zuhanjon. Hallgatom a szuszogását, én is az övéhez igazítom a légzésem, úgy fekszem, az álomra gondolok, a Nagymami álmára. Lassan mozdulok meg, lassan ülök fel, lassan öltözöm, közben végig együtt lélegzem Nagymamival, kibe, ki-be, ki-be.
Nagymami alszik, mélyen alszik, álmodik. Nem hallja meg, hogy megnyikordul a szék, amikor leülök és felhúzom a bakancsom, nem hallja, hogy felhúzom a füsskabáton a cipzárt, nem hallja, hogy kimegyek a konyhába, nem hallja, hogy kinyitom a konyhaajtót, nem hallja, hogy kimegyek az udvarra, nem hallja, hogy végigmegyek a kövezett bejárón, nem hallja, hogy kinyitom a nagykaput, nem hallja azt sem, hogy becsukom magam mögött.
Mielőtt levenném a kezem a kapu fekete kilincséről, azt kívánom, Nagymamit ne ébreszthesse fel más, csak hajnalban az első kakas kukorékolása. Elengedem a kilincset, nem ugrik fel, úgy marad lenyomva, azt kívánom, hogy ugorjon fel, de nem mozdul, mélyen beszívom a levegőt, nem fújom ki, várok, a kilincs még mindig lenyomva áll, sötét van, alig látom, inkább csak elképzelem a zár gesztenyelevél alakú fekete címerét, a görbe, göcsörtös faágat formázó kilincset, ami az előbb még ott volt a kezem alatt, nem foghatom meg még egyszer, fel fog pattanni, fel kell pattannia, a levegő feketén ül a tüdőmben, fekete és sűrű, mint a füst, fél kézzel a kapunak támaszkodom, úgy állok, a szívem nagyon lassan dobog, egyre lassabban, mindjárt meg fog állni, mindjárt nem dobban többet, hallom, hogy felet üt az utca végén a kápolna harangja, a bongás nagyon lassú és egészen mélyen zúg, mintha szél volna, megremegteti a kaput, a kilincs még mindig nem mozdul, tudom, hogy a harang hangja bejut a házba, bejut a konyhába és a kisszobába és a nagyszobába, bejut Nagymami álmába is, meg fogja hallani, hallani fogja, hogy túl mélyen zúg, fel fog ébredni, fel fog ülni az ágyon, a nevemet fogja kiáltani, a nevemet, és azt, hogy hol vagyok, nem akarom, azt akarom, hogy aludjon, aludjon reggelig, bármit megteszek, csak aludjon; ahogy erre gondolok, a tenyerem alatt megmozdul a kapu fája, a feketére festett kapudeszkák repedése vezeti az ujjam, a kezem a szemmagasságban futó széles fémpánthoz ér, a pántot tartó szögletes szegecsekhez, a harmadik nagyon hegyes, rányomom a hüvelykujjamat, érzem, hogy megszúr, hogy felhasítja a bőrt, forrón ömlik az ujjamból a vér, elhúzom a kezem a kaputól, ökölbe szorítom, az ujjaim rászorulnak a sebesült hüvelykre, ott lüktet a tenyerem mélyén, tudom, hogy nem gondolhatok a fájdalomra, nem kívánhatom, hogy elmúljon, Nagymamira kell gondolnom, arra, hogy mélyen alszik, szétfeszítem az ujjaim, szétterpesztem a tenyerem, a kapunak nyomom, halkan azt suttogom, hogy aludjon, aludjon, aludjon; a kapu megmozdul a tenyerem alatt, a kilincs nagyon hangosan felpattan, a fémes csikorgás mélyén két egymásba forrt szó sziszszen, úgy lesz, elengedem a kaput, azt mondom, úgy legyen.
A ház előtt állok az utcán, sötét van, és nagyon hideg. Az ég csillagtalan, a hold sem világít. Topogok, fázom, fáj a tenyerem. A fiú azt írta, háromnegyed tizenkettőre fog értem jönni. Várom. Kibukkan a felhők közül a hold, világos lesz, a zsebembe nyúlok, előveszem a levelét, nem hajtogatom szét, csak fogom, a holdfényben látom, hogy a hüvelykujjamon sima és fehér a bőr.
