A nagyszerű táncoskomikus, akiről azt terjesztették, hogy nincsen humora, áthatóan a szemembe nézett, és felajánlotta, hogy egyik nap körbevezet és megmutatja a város nevezetességeit. Csaknem könnyezett a boldogságtól, hogy tehet értem valamit; meghatottan hálálkodtam. Másnap jutott az eszembe: miféle nevezetességeket akar mutogatni az isten háta mögött, ahol a színházon kívül semmi sincs? És még neki ne lenne humora?

Tizenegy felé az asztalokat váratlanul a falnak tolták, a székeket sorokba rendezték: kiderült, hogy műsor lesz. Évente egyszer állnak össze ők hárman, világosítottak fel, nem beszélik meg előre, mik lesznek a témák, csak figyeljek. Bejött a három színész, és nekiálltak rögtönözni. Vinnyogtunk az elejétől a végéig. A szöveg felidézhetetlen; senkinek sem jutott eszébe, hogy hangfelvételt készítsen, és fényképek is alig maradtak fenn ebből az időből. Talán attól féltek, hogy amit megörökítenek, az elveszti az életerejét.

Január elején kezdtem dolgozni. Jó volt ott lenni közöttük, akiket addig távolról becsültem; jó volt jelen lenni a próbákon; jó volt dumálgatni fröccsöt vagy sört iszogatván. Az elkoszolódott, sötétbarna lambéria borítású, rosszul megvilágított színészklubban két oldalt a falhoz illesztett hosszú padon meg az asztaloknál lehetett üldögélni naphosszat, próba és előadás előtt, alatt és után; senkinek sem akaródzott hazamenni a színészházba, a legtöbbször késő éjjel, olykor hajnalban oszlottunk fel.

Egyik délben elhallgattak, amikor odaültem az egyik asztalhoz, és a köszönésemre éppen hogy csak morogtak valamit. Ültem meglepődve, aztán felálltam, kértem egy sört a pultnál, másik asztalhoz vittem, leültem, ők is elhallgattak. A fejembe csapott a vér, kimentem a büféből, vártam egy sort, visszamentem, ebédet kértem. A büfépultra támaszkodva, az üldögélőknek háttal vártam, amíg elkészítik. Odavittem egy harmadik asztalhoz, leültem, ott is elhallgattak.

Szerettem volna hinni, hogy rémeket látok, de nem. Minden átmenet nélkül kiközösítettek. Nem vádoltak semmivel, tőmondatban még válaszoltak is, ha kérdeztem valamit, mégis érzékeltették, hogy nem létezőnek minősítettek.

Riadtan kutattam, mi rosszat követhettem el. A munkámat tisztességesen végeztem, megcsináltam, amire kértek, nem ártottam senkinek, a klubba lépve mégis mintha hideg, nyirkos falba ütköztem volna. A klubot nem lehetett kikerülni, csak ott lehetett sebtében bekapni valamit, és ott javítgattuk a szöveget, elemeztük ki a próbát, ott sakkoztunk, ott politizáltunk, ott pletykáltunk, azazhogy már csak ők, mert velem a munkámon kívül nem álltak szóba.

Megkísértett, hogy szólok az igazgatónak; megálltam. Folyamatosan tartott a bojkott: elhallgattak, amikor feltűntem közöttük, statiszták és neves színészek egyaránt. Végeztem a munkámat leverten; be kellett látnom, hogy ez nem jött össze.

Megkezdődött a szerződtetés, kiöltöztek a művészek, egy hétig a próbatáblán látható menetrend szerint vonultak az igazgatói irodába. A névsor végére estem, vártam a soromat. Nem volt miért izgulnom, ősszel már nem leszek közöttük.

Amikor ott ültem a sötétbarnára pácolt neobarokk tárgyalóasztalnál a kényelmetlen, neobarokk támlás székben, egyszerre felhorgadt bennem az indulat. Ha szerződést ajánlanak, csak azért is elfogadom. Nézzék a pofámat még egy évig. Ez lesz a bosszúm, amiért nem fogadtak be.

Az ajánlatot megköszöntem, aláírtam, és mehettem is kifelé.

Az évadzáró bulin elveszetten lökdösődtem a füstös, levegőtlen, szeszgőzös tömegben. A homályban vakítóan villogtak az erre az alkalomra felszerelt lámpák, beszélgetni nem lehetett, üvöltött a zene a hangszórókból, a magnót az egyik hangosító fiú kezelte. A folyosón a vécé előtt párok, fent az öltözők előtt párok, imbolygó alakok mindenütt, a vécé állandóan foglalt. Tombolt, vedelt és táncolt az egész színház, én is vadul ittam és táncoltam, reggel az utolsók közt mentem el.

Augusztus végén jött a távirat: évadnyitó. Sütött a kora délutáni nap, a nyárias melegben a művészbejáró előtt pólóban, rövidnadrágban, nyári ruhácskában tolongott a társulat, zöldellt az elhanyagolt, bozótos, szemetes park a színház és a vasútállomás között. A hosszú vonatozástól fáradtan, nyomottan, szédelegve közeledtem a színház felé. Kár volt leszerződnöm. Semmi értelme sem volt vállalni még egy teljes évadot, ezek között.

Odaértem közéjük, és ők öleltek, csókoltak, és úgy szóltak hozzám, mintha tíz éve velük csináltam volna végig minden évadot.

Befogadtak.

Nem értettem, mi történt a nyáron.

A bulin elmondták.

Minden új taggal eljátsszák, amit velem. Nem kell megbeszélni, megy magától. Mindenki be van avatva, velük is eljátszották, amikor újak voltak. Ha ők kibírták, bírja ki más is.

Aki a beavatási tortúrát túléli, megérdemli, hogy a társulat tagja legyen. Aki nem bírja ki, húzzon el. Vadállat hírében álló vendégrendezők menekültek el hüppögve, a munkát félbehagyva.

A büfé bejáratában, a tévészoba meg a biliárdszoba egymással szemben, ferdén álló falára felszerelt két jókora tükör mellett halad el a gyanútlan újonc. Frontálisan játszik mindenki, de a tarkója, a háta védtelen. Az arcára hiába erőltet nyugalmat, a tartása elárulja. Remek szórakozás nézni a tükörben, hogyan rogy meg, amint pofán csapja a minden zugból feléje áradó ellenszenv, majd fi gyeljem meg. Hozzátették: eddig senki sem vette észre, hogy figyelik. Én se vettem észre.

Rátarti volt az egész társulat, a legifjabb statisztában is dúlt az öntudat. Kajánul és gőgösen figyeltem az idegeneket én is, és nem álltam velük szóba. Elvégre a legjobb magyar színház tagjai voltunk.