A király beszél!
Idáig azonban nem sülylyedhet egy finom angol család sarja, aki patinás iskolákba járt, és egy népszerű brit uralkodó megformálásáért remél bebocsátást a hollywoodi legendák csarnokába. Colin Firth a torontói filmfesztiválon adott interjút a Népszabadságnak A király beszéde észak-amerikai világbemutatójának délutánján.
– A filmet (amelyet február 3-tól vetíteneka magyar mozik is) úgy címkézték az amerikai kritikusok, hogy „két gondolkodó románca”: a királyé és a logopédusé. Közel száz év és pár ezer mérföld távlatából könnyű így megítélni, de akkor és ott tényleg ilyen romantikus volt ez a viszony?
– Romantikus oldás és kötés, azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés a király és a logopédus barátságára, mely a felszínen könnyed, de a mélyben nagyon komoly és rögös. Akinek beszédhibája van, olyan, mintha vákuumban élne, mert képtelen adekvát módon kifejezni magát, tehát képtelen bármilyen intimitásra. Megnyitni a legnehezebb. Ha átlagemberekről lenne szó, még hagyján. De itt egy alsó középosztálybeli polgárra hárul, hogy feloldja, megfejtse és megszabadítsa a gátlásaitól a brit uralkodót, akinél szemérmesebb lény kevés van a világon.
– A brit királyi ház történetében kevésbéjáratos olvasóink kedvéért: a dadogó Albert herceg úgy lett VI. György király, hogy báty ja, Dávid, azaz VIII. Eduárd király lemondott a trónról, mert feleségül vette Wallis Simpsont, egy polgári származású elvált asszonyt – abban a történelmi pillanatban, amikor Hitler és Mussolini hatalomra jutott. A brit uralkodónak meggyőző beszédekkel kellett megnyugtatnia a népét a rádióban, mert ez volt a legkorszerűbb médium.
– A hang sokat árthat és sokat használhat. Szinte mindent elmond egy emberről, ahogyan beszél. VI. György apjának még könnyű dolga volt. Teljes harci díszben felült a lovára, integetett, mosolygott, megszólalnia se kellett, és rajongtak érte. Mire VI. Györgyöt megkoronázták, az uralkodóház alkotmányos jogai már nem léteztek, a törvénykezés is kikerült a király kezéből. Viszont elvárta tőle az ország, hogy zengő baritonján szép kerek szózatokat mondjon a rádióban, ráadásul élőben, mert a hangrögzítést még nem találták fel, tehát vágni se tudták. VI. György 40 évesen lett király, amikor az ember már eléggé betokosodott ahhoz, hogy elkezdjen megnyílni és megváltozni. De úrrá lett magán, legyűrte a legnagyobb hendikepjét, mert bátyjával ellentétben megvolt benne a kellő felelősségtudat az országa, a népe és a királyi címe iránt. Hihetetlen lelkierőre volt szüksége, mert ahhoz, hogy végre dadogás nélkül beszéljen, fel kellett tépnie legtitkosabb gyerekkori sérelmeit, szabadjára kellett engednie az elfojtásait és szembe kellett néznie a félelmeivel. De tudta, hogy nincs más választása, mert odaát a kontinensen Mussolini és Hitler odapattant a mikrofon elé és milliókat bűvölt el az üvöltözésével. Aki egy kukkot se tud németül, az is értette, hogy Hitler nem a szeretetről, a békéről és a testvériségről papol. VI. Györgynek ezt az elsöprő demagógiát kellett közömbösítenie azzal, hogy higgadtan, nyugodtan, meggyőzően, folyékonyan beszél. Tulajdonképpen még az is mindegy, hogy mit mond, mert minden szavát emberileg hitelesíti, hogy saját magát győzte le érte.
– Ön soha nem dadogott?
– Sajnos soha. Azért mondom, hogy sajnos, mert kész paradoxon, hogy meg kellett tanulnom dadogni, aztán ki kellett gyógyulnom belőle. De ez a szakmám. Ha elkeseredett embert játszom, el kell érjem, hogy itt belül elszomorodjak, aztán meg kell győzni magamat, hogy mégse legyek szomorú. Nem tudom vagy inkább nem akarom elmondani, milyen fizikai és pszichológiai trükkökkel juttattam el magam odáig, hogy Albert hercegként, aki VI. György néven lett király, meggyőzzem a nézőt a nagy nehezen kierőszakolt szavak és az örökkévalóságig tartó, görcsösen fájdalmas szünetek őszinteségéről. Fizikai lag annyira igénybe vett ez a szerep, hogy minden este súlyos migrénnel feküdtem le. A bal karom szabályosan belebénult. A stáb orvosa szerint becsípődött egy idegszál, annyira koncentráltam. Szóval rendesen megszenvedtem érte, hogy nem akartam belecsúszni a karikatúrába. Ugyanakkor arra is gondolnom kellett, hogy egy másfél órás filmben nem lehet ötperces szüneteket tartani a szavak között, mégis érzékeltetni kell az elnémulással járó feszültséget. Sokat segített a húgom, aki beszédterápiával foglalkozik, és a forgatókönyv írója, David Seidler, aki dadog. Seidler mesélte, hogy amikor felveszi a telefont, soha nem szól bele, hogy halló, mert képtelen kimondani a „h”-t. És az étteremben nem rendel rostélyost, mert az „r”-rel is hadilábon áll. Tehát csak halat eszik. Vagyis a dadogás olyan döntésekre kényszeríti, amelyek abszolút idegenek tőle.
– Most töltötte be az ötvenet. Hogyan nézvissza – és előre?
– Nem sanyargatom magam a múlttal ésnem hergelem magam a jövővel. Az élet körkörös, csatákat nyersz, aztán kiderül, hogy tulajdonképpen vesztettél, de mindig fölpattansz, mint a keljfeljancsi, és kacskaringózol tovább, mert a legrövidebb út nem létezik A és B között. Minden cseppfolyós és folyamatosan átértékelődik: a család, a barátok, a feleségemmel való viszonyom, semmi nem állandó. A bizalmat nem lehet egyszer s mindenkorra letudni, ápolni kell. De kedvelem, hogy itt tartok az életemmel, mert szakmailag kitágult a játékterem. El merek vállalni egy gyászoló apát, amire huszonévesen alkalmatlan lettem volna. Tudom, mit jelent veszteni, sajnálni, fájni, értem, hogy emberek miért dobják el az életüket, vagy fontolgatják a gondolatot, mint ez a király is, és ez emberileg legalább annyira gazdagít, amennyit művészileg kivesz belőlem.
