Elfáradt.

Eljött egy nap, amikor már nem tudott fölkelni. Nem volt baja, csak embertelenül fáradt volt. Tudta, hogy három nap múlva föl tudna kelni megint, gyalogolni, futni, szenet lapátolni; de valahogy hidegen hagyta a gondolat. Úgy gondolt rá, mint egy közepes filmre, amit már négyszer látott; nem érdekelte. Aludni akart. Végül is vagy hatvan évig fizetett rendesen minden járulékot, ráadásul öngondoskodott, az öszszes nyugdíjpillérben folyamatosan megtakarításokat helyezett el; de azért mégis volt benne bizonytalanság.

Nem él-e majd túl sokáig.

Az utóbbi időben minden állásinterjúról azzal küldték el, hogy még fiatal, vannak idősebb jelentkezők, akiket nincs szívük elutasítani; a munkáltatók valahogy emberségesebbé váltak, kialakult valamiféle össznépi összetartás, amiről már senki nem gondolta, hogy valaha is lesz. Mindenki arra gondolt, hogy majd ő is lesz nyolcvan, és ő is próbálja majd kitolni a nyugdíjazás idejét, amennyire csak lehet. Zsömlye úr azonban feladta. Benyújtotta a kérelmét a Nyugdíjfolyósító Igazgatósághoz, azt harminc napon belül el is bírálták, Zsömlye úrnak nyolcvanötezer forint nyugdíjat állapítottak meg, és a rákövetkező hónap tizedik napján megérkezett a postás egy dobozzal.

Amiben a nyugdíjat beszállították a nyugdíjintézetbe.

Rá volt pecsételve Zsömlye úr nyugdíjas törzsszáma; a postás minden hónapban hárommillió dobozt vitt ki, a nyugdíjasok belehelyezték a pénzt, jattot adtak a postásnak, a dobozok pedig mentek az államkasszába.

A szolidaritás elve miatt – korábban a nyugdíjasokat támogatta az állam, most az államkasszát a nyugdíjasok, mert az volt jobban rászorulva. A kormány az öszszes ígéretét maradéktalanul betartotta, a nyugdíjrendszer nem omlott össze, még csak kevesebb sem lett a járandóság, a kabinet a legmezítlábasabb időkben is megőrizte a nyugdíjak vásárlóértékét: minden év elején felemelt minden nyugdíjat, és ahogy eljött a november, kiegészítő emeléseket rendelt el. Az első években még majdnem minden frissnyugdíjas megkereste fusiban a nyugdíját (az életösztön a nyolcvanasokban meg a kilencvenesekben is munkál), a későbbiekben azonban csak hozzá kellett nyúlni az össz es pillérhez; ami persze nem tragédia, mert az öngondoskodás ezért van. Aki hallgatott a jó szóra, annak volt miből nyugdíjat fizetni, még ha az ágyat nyomta is, aki viszont anno szart az egészre és nem takarékoskodott egyáltalán, azt nyugdíjba vonulása után közmunkára vitték; aki árkot ásni se bírt már, annak a családja fizetett, húsz százalék felárral a pluszadminisztrációért; Zsömlye úrnak csak annyi volt a dolga, hogy egy gyenge pillanatában belecsusszanjon a struktúrába, meg volt oldva az egész résmentesen.

Zsömlye úr azonban egyszer pálpusztait tett a dobozba a nyugdíj helyett, és elutazott a Bahamákra, épp mielőtt bevezették volna a tizenharmadik havi nyugdíjat. Zsömlye úrnak esze ágában sem volt népmozgalmat indítani, egyszerűen csak elunta az államkassza támogatását, ám amikor a kabinet meglebegtette a tizennegyedik havi nyugdíj bevezetését, hárommillió doboz pálpusztai érkezett a Fiumei útra.

A nyugdíjasok fölhagytak az államkassza támogatásával, és Zsömlye úr társaságában mindannyian a Bahamákon lógatták a lábukat, csak az éves gázóra-leolvasáskor jöttek vissza; nem volt semmi baj, az államkassza egy idő után megszűnt, a szekér valahogy mégis ment, az egyik gázóraleolvasás alkalmával azonban az IMF kopogtatott Zsömlye úr ajtaján. Zsömlye úr hársfateával kínálta az IMF-et, ő pedig az államkassza felől érdeklődött. Zsömlye úr mondta, hogy olyan már nincs, de kiderült, az IMF-et ez nem is izgatja, csak a kamatokért jött, kétezerötszázmilliárd forint, mondta Zsömlye úrnak, és minden gázóra-leolvasáskor.

Zsömlye úr a dobozba nézett, abban csak nyolcszáz forint volt; azonnal visszament a Bahamákra masszőrnek.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa