Mire a fiatal villamosvezető kijött a fülkéjéből, hogy mi a lómén izéje történt, négyen maradtak a kocsiban, két idős asszony, továbbá a mozdulatlan test, és annak ismerőse vagy kije, egy fiatal fiú, akihez az áldozat a szónoklatát intézte, s aki inkább csak helyeselt, ja, ja, mondta, s hogy naná, száz százalékban igazad van, Cupi.

Az immár hanyatt fekvő, terepszínű fiatalembernek volt „Cupi” a beceneve, más nevét a fiú nem is tudta. Vékony, szemüveges fiú volt, mint egy fekete kismadár bakancsban. Kucorgott a helyén az ablak mellett, nézte a majdnem üres pezsgősüveget a kezében.

S. Jánosné és V. Sándorné, kik a csarnokból tartottak hazafelé, dacosan álltak a testtől és a kissé véres üléstől egy-másfél méter távolságra. Reszkettek, úgy cirregett fülükben a fülbevaló, pénztárcájukban az apró, mint az otthoni tálkában a hűtőszekrényen. Hol egyikből, hol másikból tört fel a sírás, próbálták visszagyűrni, kevés sikerrel. Közösen fogták a cekkert, már fehér volt a kézfejük, de nem engedték volna el semmi pénzért.

A vezető becsukta a harmonikaajtókat, halkan káromkodott. A testhez hozzá se nyúlt, rögtön hívta a központot. Harmincas férfiutas, jelentette, s hogy nem nagyon van életjele, szeme csukva, kurvára beverhette a fejét.

Tettamanti Béla rajza

Mindjárt itt lesznek, mondta az utasoknak, s beállt a fülkéje nyílásába, magára ránthassa az ajtót, ha muszáj. Jön mentők is, rendőrség is, hat-hét perc. Elhallgatott, de nem volt jó a csend. Tessék leülni, mondta gyorsan, hogy mondjon valamit, de az idős nők csak álltak, sírva köszönték szépen.

Melyikük látta, hogy mi történt, kérdezte a vezető, s most ránézett a fiúra.

Ezek, bazmeg, lecsapták a Cupit, mondta a fiú és nyelt egyet. Sajnos, ha én vért látok, hányok, tette hozzá mereven maga elé nézve.

Nekem ne hányjál, mert te takarítod föl, mondta a villamosvezető. Hogyhogy lecsapták? Hát úgy, kiáltott föl V. Sándorné. Csak úgy, hogy ezt az ocsmány, uszító beszédet egyszerűen… egyszerűen – a mondat zokogásba fulladt, az asszonynak le kellett ülnie.

Igen, ezen nincs mit tagadni, folytatta S. Jánosné, őnáluk egyszer csak elszakadt a polgári cérna, egyszerre gondolták, hogy most már elég, és kollektíve meglóbálták a szatyrot abból a célból, hogy rásózzanak az illető fejére. Volt abban zöldség, kis leveshús, meg egy-egy papírtrombita viccből, de semmi más. Az illető bőszülten fölpattant, megpördült az ittassága miatt, és valahogy hanyatt esett.

Hazudnak. Lecsapták a dög cekkerükkel. Nem volt ittas, mondta a fiú, de nem nézett föl. Hazudik? Ki hazudik, kérdezte S. Jánosné, és ő is elkezdett sírni. Nézzen a szemébe a fiatal ember, legyen szíves, mondta, ha van hozzá képe. De a fiú nem nézett sehova, mondván, ha vért lát, elhányja magát, különben is ebben az országban ő magyar létére oda néz, ahová akar.

Akár ittas volt, akár nem, mondta V. Sándorné, nagyon is tudatosan uszított, és provokált. Nemcsak őket, a többi utast, a többi magyart is, ha úgy tetszik, csak egyedül ők merték szóvá tenni, ő, meg a Hedvig, hogy ne zsidókurvázzon, legyen szíves. Nem mintha lett volna hatása, mert csak folytatta az alantas szövegét, még hangosabban, még nagyobbakat röhögve. Egyszer csak mind a ketten negyvennégyben érezték magukat, tette hozzá.

Milyen negyvennégyben, kérdezte a villamosvezető.

Negyvennégyben, a nyilasérában, mondta S. Jánosné, és elkezdett remegni a keze.

Vagy úgy, mondta a villamosvezető. Maguk ezek szerint érintettek tetszenek lenni.

Hogy értve érintettek, fiatalember, nézett a vezetőre S. Jánosné. Úgy értve, hogy zsidók vagyunk-e?

Ő azt leszarja érástul, már bocsánat, válaszolta a vezető, és nagy zavarában izzadni kezdett, majd kiabálni, hogy politizálni menjen az utas a kocsmába vagy a parlamentbe, neki szimplán kötelessége tudni, mi történt az ő járatán, amiért neki felelőssége van. S ha ez nem volna elég, neki gyerekei vannak.

Mennyi, kérdezte S. Jánosné.

Kettő, mondta a vezető.

Az szép, mondta S. Jánosné, de nem fejezte be a mondatot, elnyílt szájjal megint zokogni kezdett, Rózsi, mondta, Rózsi, de nem fejezte be a mondatot. A vezető legszívesebben kiment volna rágyújtani, de nem merte kockáztatni, hogy ezek is megszöknek neki.

S. Jánosnénak a vezető gyerekeiről jutott eszébe, hogy a cekkerükben a zöldség mellett ott volt, illetve ott van a két doboz szifonpatron is, amit már nem mindenhol lehet kicserélni. Ezért cipelik magukkal minden vásárláskor, egyik az egyiké, másik a másiké, ahogy jó szomszédoknál szokás, és ezzel most lehet, hogy agyonvertek egy embert.

Ami azt illeti, szögezte le V. Sándorné, senkinek semmi köze hozzá, de ők, legjobb tudomása szerint, nem zsidók. Viszont egy ilyen mocskos és magalázó helyzetben igenis zsidók, mert már túl öregek ahhoz, hogy sunynyogjanak, meg félrenézzenek, ahogy a tisztelt ország. Igenis, meg lehet nézni, elég szégyen, például, hogy senki nem maradt itt a szemtanúk közül, mert ez a fiatalember nem szemtanú, hanem az illető elvbarátjának néz ki a nagy bólogatásával.

Bólogatni nem tilos, mondta a fiú, és megszívta az orrát. Agyonverni viszont tilos.

Ők nem verték agyon, csak feldühödtek, és meg akarták figyelmeztetni, és borzasztóan sajnálják, zokogott S. Jánosné.

Előbb kellett volna sajnálni, mondta a villamosvezető.

Előbb nem lehetett, mondta S. Jánosné.

A vezető nézett maga elé, majd a fiúhoz fordult, hogy mégis, miket mondott a haverja.

Nem emlékszek, válaszolta a fiú.

Igen? És arra se emlékszik, kérdezte V. Sándorné, hogy amikor a… a sértettet ők másodszor is figyelmeztették szóban, akkor mit ordított?

Azt a Cupi nem gondolta komolyan, mondta a fiú.

Komcsizsidó kurva, megöllek, ezt ordította, mondta V. Sándorné.

Erre ő nem így emlékszik, felelte a fiú az üveg címkéjét bámulva. Az lehet, hogy a Cupi ki volt akadva kicsit, mert a Kossuth téren valaki ellopta a karikásostorát, de máskülönben normálisan beszélgettek, maguk között. Mit tudja ő már, a fehér karácsonyról és ilyesmikről. Meg azt is mondta a Cupi, hogy Jézus Krisztus magyar volt és magyar lesz, akkor is, ha a Moszadnak nem tetszik. Mert egyszer ennek a magyarságnak is lehet olyan szerencséje, hogy egy ekkora ember végre magyar legyen, és akkor majd a mindenféle leminősítők és libsibolsik kétszer meggondolják az ajvékolásukat. De az csak nem bűn, a fehér karácsonyról beszélni.

Nem az a bűn, kisfiam, kiabálta S. Jánosné, és fékezhetetlenül remegett a szabad keze, hanem a szokásos szenny. A halálos szmötyi, ami már föl se tűnik. Az, amivel kis hülye létedre neked is tele van a szád, az, ami ebben az országban, EU-elnök vagy mi létére, szabadon zuboghat a Parlamentben is, és a kanálisban is, és az embernek úton útfélen félnie kell.

Aki tisztességes, annak nem kell félni, mondta a fiú, és megmarkolta az üveget.

Maradjál már, bazmeg, mondta a vezető. Magának mit kell félni, szólt oda S. Jánosnénak, ha egyszer nem is izé… faji érintett. Se zsidó, se cigány.

Mit kell félni? Pontosan ezt, amit mond, ezt kell félni, kiabálta S. Jánosné, és hogy vegye tudomásul a vezető, az ilyenektől ugyanúgy kell félni, ha egyszer ilyeneket képesek mondani.

Hagyd, Hedvig, úgy látszik, nem történt semmi, mondta V. Sándorné, attól eltekintve, hogy kit kell megdunáztatni ahhoz, hogy rend legyen, meg hogy aki nem meri megmutatni a micsodáját, az nem magunkfajta.

Erre ő nem emlékszik, mondta a fiú.

Érdekes, ha semmire nem emlékszik, mért csitította folyton, kérdezte S. Jánosné. Mért mondta a haverjának, hogy ne most, meg hogy ne itt, mi? És mért mondta neki, hogy gombolja vissza a sliccét?

Na, na, mondta a vezető, nem volt még elég a balhéból? Ő tiszteli a kort, meg minden, de mégiscsak a tisztelt nénik, vagy hát utastársak voltak az elkövetők, illetve őközülük az egyik, az majd kiderül, hogy melyik.

Én, mondta S. Jánosné és V. Sándorné egyszerre.

Na de melyikük csapta le? Kié a cekker, ha szabad kérdezni?

Enyém, mondta S. Jánosné. Enyém, mondta V. Sándorné.

Melyik volt, kishaver, kérdezte a vezető a fiút?

Nem tudom, mondta a hányós fiatalember. Háttal voltam. De ezek mind képesek rá.

Milyen ezek, sikította S. Jánosné, és vadul rángatta a cekker fülét, a remegő fejéről leesett a sapka, V. Sándorné alig győzte lefogni, milyen ezek?

Ekkor érkezett meg a rendőrautó és a mentők, szinte egyszerre, a szirénázás elnyomta S. Jánosné sikítozását. A vezető fürgén ajtót nyitott, az idős nők fogták a cekkert, rázkódott a hátuk, a madárszerű fiatalember hallgatott, nézte a kocsi plafonját.