Minden ott sorakozott a különböző zsebekben. Kivéve… A rádöbbenéstől levegőt sem tudott venni: „Otthon hagytam a halállistát”, kiáltott fel, s azzal a mozdulattal rögvest meg is fordult volna, csak éppen a miniszterelnök bizalmi szavazását nem lehetett lekésnie. „Hogy a jóságos Istenbe…” – bukott ki a száján, s bele is pirult, mert kereszténydemokrataként azért mégsem helyes ilyet mondani, de a dühe erősebb volt a hit tiszteleténél: „Igen, a jóságos életbe, hogy a fenébe hagyhattam otthon a halállistámat! Most hogyan fogok egész nap létezni?”, beszélt szinte önkívületi állapotban magában, miközben elsodort egy öregasszon yt. Ettől egy kissé magához tért: „A néni nincs is a listán, hülye Marco!” – viccelődött magával, hátha jobb lesz ettől.

Nem lett.

Tettamanti Béla rajza

Olaszországban az, akinek nincs halállistája, nem is ember. Persze az sem, aki nincs rajta legalább egy halállistán. 1987-ben a Corriere della Serra megírta Giovanni dohánygyáros történetét, aki kiugrott modenai szállodájának ablakából, mert hosszú éveken keresztül hiába erőlködött, nem tudott felkerülni egyikre sem, amit meg a feleségével írt össze saját listaként, azt a La Repubblica vitriolos tollú kritikusa egész egyszerűen értékelhetetlennek nevezte. Kifejezetten műveletlennek tartotta, hogy Giovanni szűk, csupán tízfős listát állított össze, amin három sportoló is szerepelt, ezzel az arányérzék hiányáról és rossz stílusérzékről tett tanúbizonyságot. „Mit csináljunk, dohánygyáros, botcsinálta politikus” – mosolyogtatta meg olvasóit a kritikus, nem tudván, milyen szörnyűségek elindítója lesz ezzel, hogy végül a modenai hatcsillagos luxushotelből való öngyilkos ugrásban végződik a történet.

A miniszterelnök is azért adta be a bizalmatlansági indítványt önmaga ellen, mert pártjában elterjedt a híre: az egyik kormánypárti képviselő odáig vetemedett, hogy nevét felírta a saját listájára. Persze ez csak pletyka volt. Tulajdonképpen Marcónak is ezért volt a legkellemetlenebb, hogy otthon hagyta a sajátját, mert mindenkinek meg kellett mutatnia a frakcióban a magáét. Marco komolyan így is akart tenni: neki ugyanis elvi halállistája volt, azon elvtárs nem szerepelhetett, nemhogy a saját miniszterelnöke. Marco nevéhez kötődik egyébként is az a korábbi egyéni képviselői módosító indítvány, amelyben a halállisták azonnali államosítására tett javaslatot, mivel a magántitkok korábbi túlzott, liberális védelme miatt a halállisták tartalmához nehéz volt hozzájutni. Kinevették.

Akkor, 1995-ben nem is Olaszországból indult ki a belpolitikai életet egy fél éven keresztül megrengető, majd bénító közéleti zűrzavar: az El País című spanyol napilap írta meg egy tényfeltáró cikkben, hogy az olasz szocialisták és a kereszténydemokraták egy-egy befolyásos politikusa havonta egyszer titokban összeül a római katonai kórház vendégszobájában, ahol halállista-kereskedelmet folytatnak. Ekkor rakták össze, hogy ki méltó és ki méltatlan arra, hogy szerepeljen egy-egy ilyen papíroson. A Lajstrom Klub, így híresült el e két szivarozó ember havi kétórás találkozója. Egyszer Marco is kért valamit a klubtól: egy spanyol barátjának a halállistáját akarta érvényesíttetni, de kétszeri próbálkozásra sem sikerült neki, így lemondott erről. Barátja viszont az értéktelen listájával a kezében igen kellemetlen helyzetbe került, mert egy fontos közbeszerzési tárgyaláson nem tudott e kudarc miatt elindulni.

Marco elkésett. Már szinte mindenki helyet foglalt, amikor ő leült. Mellette az öröké izzadságszagú Filipo, a mozgalom ideológusa, akiről sokáig az a hír járta szerte az országban, hogy halállista nélkül tudott idáig felkapaszkodni. Filipót mindig zavarta, hogy ilyen legendák lengik körül, de nem tudott szabadulni e kétes hírnévtől. Marco köszöntötte Filipót, majd a mobiltelefonját kezével takarva felhívta a feleségét. „Szia”, szólt sutt ogva és szerete tteljesen a tollát már a kezében tartva. „Segíts, bajban vagyok. Az öltözőszobában, talán a szürke zakóm belső zsebében felejtettem a halállistámat. Nagyon kellene. Kérlek, diktáld le.” Filipo akaratlanul meghallotta Marcót. „Hoppá”, gondolta, „meglesem”.

A miniszterelnök hosszú szónoklatba kezdett. Marco a feleségét hallgatta. Úgy a harmadik név után jött rá, hogy az aszszony valószínűleg elfelejtette felkapcsolni a lámpát, így a három évvel ezelőtti listát találta meg. Az a barna zakóban lehetett, amit nem szeretett hordani, még az anyósától kapta. De e lista fölött már rég eljárt az idő. „Mindegy, megteszi ez is, csak legyen nálam valami.” Ahogy írta a neveket, egyre kevésbé hallotta a miniszterelnököt, csak a feleségére figyelt. De egyre kevésbé emlékezett a szereplőkre, már nem is értette, hogyan haragudhatott az ország legnagyobb bankárára, és mit keresett a listán a senkiházi, már nem is jegyzett kis kommunista párt média-tanácsadója. Mindeközben Filipo egyre ügyesebben és mind értetlenebbül leste a teljesen értelmetlen listát. Marco már oda sem figyelt, egyre csak írta a neveket, s így történhetett, hogy a negyvenedik helyen mechanikusan lejegyezte az akkori külkereskedelmi államtitkár nevét, aki épp miniszterelnökként szónokolt. Filipo szíve leállt a döbbenettől. Meghalt. A halott körül kialakult káoszban Marco azon töprengett, hogy vajon ő ölte-e meg, esetleg a miniszterelnök vagy a kíváncsiság.

De aztán rájött, hogy ez csak listázás kérdése.