A demokrácia biztonsága
A biztonság egy részét amagánemberek a piacon szerezhetik be: részben biztosításkötésekkel, részben különféle biztonsági berendezések és szolgáltatások vásárlásával, illetve a javaikat és testi épségüket őrző-védő biztonsági személyzet alkalmazásával. Az alacsony jövedelműek, a szegények vagy más módon hátrányos helyzetűek, akik nem képesek elégséges biztonságot vásárolni maguknak, egyfelől az állam által közösségi szolgáltatásként nyújtott közbiztonságban, jogbiztonságban és szociális gondoskodásban reménykedhetnek; másfelől pedig a közösségi szolidaritásban, amely közvetlenül vagy állami kötelezettségvállalás formájában fejeződik ki szociális és gazdasági vészhelyzetekben, illetve környezeti és ipari katasztrófák esetén.
Az állam feladata, hogy mindenütt, ahol vásárlóerő híján vagy a piaci érdektelenség miatt a biztonság adásvétele lehetetlen, kiszűrje vagy legalábbis minimalizálja az egyének és az egész társadalom biztonságát érintő kockázatokat, előrejelzéssel vagy különféle intézkedésekkel vágjon elébe a természeti csapásoknak, ökológiai katasztrófáknak, pénzügyi válságoknak, terrorista akcióknak.
A demokratikus társadalom tagjai azonban nemcsak magánjavaikat és közös természeti javaikat (olyanokat, mint mondjuk a víz, a levegő, a föld, az erdőségek), hanem politikai javaikat is féltik és biztonságban akarják tudni (olyan politikai javaikat, mint mondjuk az alkotmányos alapjogok, a plurális demokrácia, a sajtószabadság). Jogukban áll megkövetelni az államot irányító politikai garnitúráktól, hogy e közös politikai javakra − az alkotmányra, a hatalmi ágak elválasztásának elvére, a szabadságjogokra, a sajtószabadságra és a többire − úgy vigyázzanak, mint a szemük fényére.
A demokrácia biztonsága, a közös szabadságjavak biztonsága azonban feltételezi, hogy a hatalom, illetve azok, akik e hatalmat éppen gyakorolják, nem érvényesíthetik korlátlanul saját biztonságigényüket, nem lehetnek teljes biztonságban a jogállamiságból fakadó követelményekkel, az alkotmánybírói döntésekkel, a választói akarattal, a közvéleménnyel, avagy a szabad sajtó kellemetlen kérdéseivel, kíméletlen kritikájával, esetleges leleplezéseivel szemben. Az Alkotmánybíróság megtorpedózhatja legjobb politikai lépéseiket is; a sajtó kérdőre vonhatja őket; a különféle szakmai testületek ellenvéleményt fejthetnek ki, és opponálhatják a kormányzat elképzeléseit; a független állami ellenőrző szervezetek, a független jegybank „beleköphet” a legkitűnőbben elkészített gazdasági programokba is; a munkaadók szervezetei és a munkavállalók szakszervezetei ellenállást fejthetnek ki a kormányzati döntésekkel szemben; a nemzetközi jogi, politikai, pénzügyi instanciák számon kérhetik rajtuk ilyenolyan döntéseiket és lépéseiket; az állampolgárok pedig nemcsak tüntethetnek ellenük és „népszavazhatnak” döntéseikről, hanem adandó alkalommal, ha megelégelték viselt dolgaikat, meneszthetik az egész bagázst, ahogyan az legutóbb is történt.
A demokrácia az a hatalmi berendezkedés, amely a hatalom megosztásával, a hatalmi ágak elválasztásával, az alkotmányban rögzített alapjogokkal, a szólás- és gyülekezési szabadság biztosításával (stb., stb.) az állampolgári közösség biztonságát védelmezi a hatalom autokratikus elfajulásával, önkényuralommá torzulásával szemben. A politikai garnitúrák cserélődése a kormányzati hatalomban éppoly kevéssé rendíti meg az állam biztonságát, ahogyan a hatalmi ágak elválasztása vagy a politikai pluralizmus nem kezdi ki az állam politikai egységét, a szabad választások többféle kimenetelének lehetősége pedig nem jelent veszélyt a nemzetbiztonságra. A demokrácia biztonságát éppen a közhatalom korlátok közé szorítása teremti meg. Ahol a demokrácia olyan biztonsági garanciái, mint a hatalmi ágak elválasztása, a politikai pluralizmus, a szakmai és társadalmi intézmények függetlensége vagy a sajtószabadság veszélybe kerülnek, mert a hatalom − saját biztonságigénye, vagyis hát kénye-kedve szerint − korlátozza őket, ott a demokrácia többé nincsen biztonságban.
Vegyünk egy egyszerű, de nem tanulság nélkül való példát a legközelebbi közelmúltból: vajon miért került a jogalkotási törvényben előírt − az átlátható jogalkotásra, a hatástanulmányok elkészítésére és a társadalmi egyeztetésre vonatkozó −kötelezettségek megkerülésével, egyszerű egyéni képviselői indítványként benyújtásra a kétharmados szavazógépként működő parlament elé az alapjogokat érintő, tehát a demokrácia biztonsága szempontjából kivételes fontosságú médiatörvény? Nyilvánvalóan hatalombiztonsági okokból. Egyrészt mindenféle vita, konfliktus, kudarc kockázatának kiszűrése és a teljesen sima elfogadás biztosítása érdekében; másrészt − de az előbbitől elválaszthatatlanul −, mert ez volt a törvény keresztülvitelének leggyorsabb módja. Mind a gördülékenység, mind a gyorsaság a hatalomüzem biztonságos működését szolgálja. Így lehet a lehető leggyorsabban megszabadulni minden biztonsági kihívástól és kockázattól, és ezek közül az abszolút hatalomra nézve kétségtelenül a sajtószabadság jelenti a legnagyobb biztonsági kockázatot. Minden hatalom biztonságban akar lenni. Az abszolút hatalom abszolút biztonságban.
A demokrácia természetesen nem vonja meg a mindenkori kormányzati hatalomtól, a végrehajtó hatalomtól, a törvényhozó hatalomtól, a bírói hatalomtól a biztonságot. A biztonságot éppen az abszolút hatalom vonja meg minden hatalmi ágtól, minden független intézménytől, minden közéleti szereplőtől. Jogállamban, alkotmányos demokráciában, ahol a képviselet és a hatalmi ágak elválasztásának elvei érvényesülnek, mindenféle hatalom teljes biztonságban érezheti magát a másiktól, nem érezheti azonban ilyen biztonságban magát a közvéleménnyel, az általa képviselt politikai közösséggel szemben, és ki van téve a szüntelen kritikának, sőt, a leválthatóság veszélyének is. Ezért nevezhetjük egyáltalán demokratikus hatalomnak. A leválthatatlan hatalom per definitionem nem demokratikus.
Maga a rendszer − a demokrácia − szorítja korlátok közé a hatalom biztonságát, amikor a törvények elválasztásaival és megkülönböztetéseivel védőgátat emel a hatalom önkénye ellen, és ezzel megelőzi a politikai katasztrófát: a demokratikusan megválasztott többség hatalmának zsarnoksággá fajulását. Erre azonban a demokrácia csak addig képes, amíg szilárd és erős, amíg a pártok és oligarchikus csoportok között folyó demokráciarongáló politikai és üzleti háborúk nem teszik működésképtelenné, és végezetül, de legfőképpen: amíg a társadalom többsége készen áll, hogy a demokráciát saját biztonságának garanciájaként megvédelmezze.
Mihelyt az alkotmányos demokráciát, a képviseleti rendszert alapjaiban kezdi ki a korrupció rozsdája, mihelyt a parlament megélhetési pártok beltenyészetévé válik, a társadalom pedig kívülről és egyre közönyösebben szemléli a demokratikus rendszer sorsát, figyelmére sem méltatva az alkotmányos védőgátak leomlását, sőt, e védőgátakat kezdi a hatékony kormányzás, a gazdasági és politikai cselekvőképesség, a nemzeti gyarapodás legfőbb akadályának tekinteni, elkerülhetetlenül megjelenik az abszolút hatalom az ő abszolút biztonságigényével, melyet többé nem enged meg a szabadság rendjének határai közé szorítani. Megfordítva: ő maga kezdi határok közé szorítani a szabadság rendjét, a liberális demokráciát.
Így váltja fel a szabadság törvényes rendje által határolt hatalmat az abszolút hatalom önkénye által határolt szabadság, azaz a szabadságnélküliség rendje. Minél sikeresebben szabadítja meg magát az abszolút hatalom a demokrácia kockázataitól, annál szűkebb határok közé fogja szorítani a demokráciát, egészen odáig, hogy végül nevén kívül nem marad belőle semmi. Aztán már akár a nevét is törölni lehet.
