Nagymami a damasztabrosszal leterített asztal mellett ül, pasziánszozik. Az ingaórát nézem, még csak fél tizenegy. Azt kívánom, legyen már éjfél, aludni akarok. Nagymami gyorsan rakja a lapokat, suhognak az ujjai között. Néha megáll, az abroszt nézi, aztán folytatja, a lapok csattognak, ahogy egymásra teszi őket.

Már harmadszor próbálja, és most se fog kijönni, tudom előre. Elfogynak a lapok, Nagymami a kirakott oszlopokat nézi, aztán fúj egyet, összeszedi a paklit, megkeveri, rám néz, én nem nézek vissza, az órát nézem, a láncok végén lógó, fenyőtobozokat formázó súlyokat.

Nagymami nem oszt újra, az asztalra teszi a paklit, odamegy a rádióhoz, kikapcsolja.

Megint rám néz, azt mondja, tudja, hogy haragszom rá, mert nem engedett el szilveszterezni a csillagvizsgálóba, de ő csak nekem akart jót.

Összeharapom a szám, nem válaszolok. Nagymami aztmondja, érti, hogy haragszom, most már duzzogtam eleget. Mindjárt vége az évnek, ha duzzogva kezdem az újat, egész évben lógathatom a fejem. Különben is, dolgunk van. Menjek be a nagyszobába, hozzam ki a zöld petróleumlámpát a komódról.

Egy pillanatig azt gondolom, hogy nem megyek azért se, de aztán mégiscsak felállok.

A petróleumlámpa üvege rosszul van feltéve, ahogy felemelem, megbillen, majdnem leesik, az utolsó pillanatban sikerül csak elkapnom.

Amikor visszaérek a konyhába, Nagymami épp egy kis faládikát tesz az asztalra, a porcelán mosdótál mellé.

Leveszi a lámpáról az üveget, meggyújtja a kanócot, a kezembe adja a mosdótálat, azt mondja, menjek ki, szedjem tele hóval. Nem veszek kabátot, úgy megyek ki, a holdfénytől egészen világos van, tisztán látszik a mosdótál alján a minta, a három egymást kergető fekete kakas, ha akarnám, akár meg is számolhatnám a szárnytollaikat. A hó szárazon porzik a tenyerem alatt, ahogy a mosdótálba seprem. Felnézek a holdra, a csillagokra, a Göncöl rúdját nézem, a Szaturnusz gyűrűjére gondolok, a többiekre, akik most azt nézhetik a nagy távcsövön át. Moccanást hallok a kert felől, odanézek, egy fehérmacska áll a havon, engem néz, látom a pofáját a holdfényben. Sicc innen, suttogom, felé lendítem a karom, a macska rám vicsorog, aztán eltűnik a hóban. Visszaguggolok a mosdótál mellé, egészen megtöltöm hóval, visszamegyek a konyhába.

Nagymami azt kérdezi, találkoztam-e bárkivel vagy bármivel, amíg kint voltam. Megrázom a fejem, nem akarok még egyszer kimenni.

Nagymami bólint, int, hogy tegyem az asztalra a tálat, gőzölgő csuprot ad a kezembe, azt mondja, forró puncs van benne, igyak, át fog melegíteni. A puncs édes, rum ízű, sima, mint a selyem. Nagy kortyokban nyelem, tényleg átmelegít.

Nagymami kinyitja a fadobozt. Tele van ólomkatonákkal, először azt hiszem, hogy mind egyformák, de aztán látom, hogy tévedtem, nincs két egyforma közöttük, mindegyik máshogy áll, máshogy tartja a karját, van, amelyik fegyvert fog, van, amelyik csak áll, az arcuk is más, vannak köztük öregek is és fiatalok is.

Nagymami azt kérdezi: ugye milyen szépek?

Bólintok, az egyik kivont karddal álló figurát nézem, dacosan mosolyog, egészen fiatal, szinte gyerek még, az ajkai nagyon pirosak.

Nagymami azt mondja, Nagyapa csinálta őket, az egész szabadságharcot le tudta velük játszani, ez volt az egyik legkedvesebb szórakozása.

Felemel az asztalról egy csőrös merőkanalat, a dobozba kanalaz vele, látom, hogy három katona már be is került a kanál belsejébe, kérdezem, hogy mit csinál, Nagymami erre azt mondja, mindjárt meglátom, felcsavarja a petróleumlámpát, aztán a lángba tartja a merőkanalat.

Rá akarok kiáltani, hogy hagyja abba, ne csinálja ezt, a kanálból füst száll fel, a katonákról sercegve ég le a festék, aztán olvadni kezdenek, látom, ahogy lassan szétfolynak, először a lábuk olvad meg, aztán a karjaik, az arcuk is elveszti a vonásait, a fejük is elformátlanodik, a testük marad meg legtovább, aztán megolvad az is, a három katona már csak három sötét kavics, aztán a kavicsok összefolynak, összeolvadnak, a kanál félig tele van szürke olvadt fémmel, Nagymami körbefordítja a láng fölött, a forró ólom körben felkúszik a kanál falára, mint hogyha örvény lenne.

Nagymami azt mondja, most megtudjuk, hogy milyen évünk lesz, a kanál fölé hajol, mélyen beszívja az ólom gőzét, aztán a mosdótál fölé emeli a kanalat.

A mosdótálban a hó mind elolvadt, félig van egészen tiszta vízzel.

Nagymamimegbillenti a kanalat, amosdótálba csorgatja az ólmot; ahogy folyik, sokkal világosabb, mint a kanálban volt, olyan egészen, mint az olvadt ezüst.

Sziszegve ömlik a vízbe, a mosdótálból gőz száll fel, Nagymami a tál fölé hajol, látom, hogy bele akar nyúlni, de megáll a keze a víz fölött, az asztalba kapaszkodik, mint aki megszédült, az arcán félelem fut át, aztán harag, két kézzel megfogja a mosdótálat, felemeli, földhöz vágja. A tál szilánkokra törik, a rongyszőnyeg és a padló csuromvíz. Odanézek, a porcelándarabok között ott a megszilárdult ólomdarab, tisztán látszik, hogy egy vigyorgó macskapofát formáz.

Nagymami odalép, lehajol, kikapja a szilánkok közül, a tenyerébe fogja, összenyomja, azt mondja, fene a vadmacskatermészetemet, most majdnem nagy bajt hoztam magunkra.