Akad azért, aki összezavarodott pillanataiban lehetetlen és felfoghatatlan szókapcsolatokat kopácsol a keresőbe, és ezek a látszólag sehová sem vezető ötletek olykor meglepő eredményekkel kecsegtetnek. Rábukkanhatunk például az ausztrál Linsey Pollakra, aki nem csupán gumikesztyűből, műanyag kerti kannából, orvosi üvegspirálból és hasonlókból készít fúvós hangszereket, de jókora, friss sárgarépákból is. Linsey Pollak egyébiránt nem zenebohóc, hanem kitűnő muzsikus, hangszerkészítő, zeneszerző, zenei rendező és -kutató, aki nem mellesleg multikulturális zenei központokat hoz létre, és figyelemre méltó elméleteket gyárt a zene erejéről.

Egyszer azt mondta róla valaki, hogy ő az, aki egy papírtrombitával, bármekkora sportcsarnokban, órákra lekötné a nézőket, pedig szilveszterkor, a hirtelen felindulásból elkövetett, gondatlan dudálás óráiban maximum azt lehet elképzelni, hogy a papírtrombitával konok hallgatásba burkolózó bűnözőket lehet szóra bírni, esetleg arra alkalmas még, hogy az ember jókedvet imitálva kidudálja vele az egész évben összegyűlt dühét, hovatovább lassan az utolsó lehetőség is arra nézvést, hogy ezt megtegye. S hogy ez afféle demokráciapótló eszköz volna, azt nem mi találtuk ki, már Hajas Tibor költő és performer is úgy fogalmazott annak idején: „Az emberek valódi szája a szilveszteri papírtrombita. Miután egész évben csak azt mondták, amit a körülmények engedtek, vagy amire kényszerültek, szilveszterkor a legalizált anarchia alapján végre azt is kimondhatják, amit egész évben szerettek volna, csak nem lehetett: BÚ!”

Ne becsüljük le tehát a papírtrombitát, hanem a megfelelő időpontban helyezzük az arcunkba, és fújjuk, fújjuk. Különben fújhatjuk.