Hirtelen csönd telepedett a menő kisáruház egyes számú kasszájára, ahol éppen Portisch Lajos sakkolimpiai bajnok várakozott, arcokat vágva. Igaz, ő mindig türelmetlennek mutatkozik, ha sorban állásról, kártyás fizetésről vagy reklamációról van szó.

– Nos, kérem, amikor én itt fizettem –folytattam finom tónusban, igyekezvén elkerülni a nagyobb balhét –, akkor a két Túró Rudiért, a hat szem kifliért, a húsz deka sajtos-füstölt pulykapárizsiért, a Minimax-híradóért és a Barbie hercegnő legfrissebb kalandjaiért (karkötővel) összesen 1985 forintot fizettem, ám miután az említettek áruk, továbbá két gyermekem és a nyakamba vett ugyanennyi roller miatt kissé akadályoztatva voltam, csak a kijáratnál vettem észre, hogy 8015 forintot kaptam vissza, holott húszezressel fizettem. Ezt ön is ellenőrizheti, kedves kisasszony, csókolom a kezét.

– Jól adtam vissza – jelentette ki a pénztáros, méghozzá olyan hangon, hogy Portisch Lajos és a mögötte állók úgy néztek rám, mintha elmebeteg lennék, akinek most fogyott el a gyógyszeradagja.

– De én még sose hazudtam... – nyökögtem mind bátortalanabbul, s éreztem, hogy egyre vörösebb a fejem. – Én, kérem...

– Nekem erre nincs időm. H’lye b...zi –vetette oda a pénztáros, s ellentmondást nem tűrően fordult Portisch Lajoshoz, aki ciccegve ingatta a fejét. A mögötte állók szemeiben sajnálat tükröződött, miközben riadt tekintetű gyermekeimet nézték.

– Én... – hebegtem már szinte suttogva,ám nem volt mit tenni. Megsemmisülten indultam a kijárat felé.

Amikor gyermekeimmel kiléptem a szürke, ködös utcára,mégmagam sem gondoltam, hogy a következő pillanatban már újra a kasszánál leszek. De így történt.

Elsősorban szóltam a kicsiknek, hogy várjanak meg a bejárat előtt. Aztán berúgtam a fotocellás ajtót, s egy kígyóuborkát fölkapva lesodortam a közeli polcról egy sor Libresse intimbetétet.

– Na, idefi gyelj, te kis sündörgő ártány – hörögtem –, most azonnal bemászol a kasszádba nyakig, és az utolsó fillérig visszaadod a pénzem, különben szétkenem a fejedet a pénztárgépen.

A kasszánál döbbent moraj futott végig, az éppen távozni készülő Portisch Lajos a mögötte állókkal együtt visszahőkölt. A ria dalomra megjelent az üzletvezető is:

– Ki ez? Mi ez?

– Majd én megmondom neked, te retardált majom – fordultam felé. – Ez a kis fehér köpenyes, nyáladzó csiga lenyúlt tőlem egy tízezrest, és amikor reklamáltam, kis híján leköpött. Mármost ennek a világnak vége. Én eddig békés ember voltam, baz’ meg, de a torkodon lenyúlva húzom ki a szádon a májadat, ha ezt a kérdést nem rendezed megnyugtatóan. És térden állva, sírva, a cipőmet habosra nyalva kérsz bocsánatot ezért a hiperparasztságért, természetesen a pénztáros csajjal együtt.

Az üzletvezető érezte, hogy ennek a fele sem tréfa, s utasította a pénztárost, hogy adja oda a hiányzó tízezrest, továbbá vegyen le a polcról egy akciós ajándékkosarat téliszalámival meg konyakkal, s tolja elém. Gyermekeim a kirakat előtt tátott szájjal nézték a benti jelenetet.

– És most nyaljátok – mondtam kéjjel, mert ez az egész cipőnyaldosás roppantul jólesett. Mintegy rehabilitált. Ekkorra már Portisch Lajos is csippentett a szemével.

– Ennyi elég volt, otthon nyaljátok tovább – közöltem eztán, s a vevők immár úgy néztek rám, mint a hős cowboyra, aki gengsztereket lőtt halomra a kocsmában.

Miközben a kijárat felé mentem, csak a cipőm sarkának koppanása hallatszott a boltban. Na meg a vásárlók pusmogása: „Te, láttad ezt?! Ez igen... Igazi férfi!”

Miután a pultról hanyagul lekapott szivar leharapott végét a padlóra pöktem, még egyszer, utoljára visszanéztem:

– Még annyit, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagad! És kurvára nem szeretnék még egyszer visszajönni ide azért, mert szórakozik velem egy übergnóm.

Szép jelenet volt.

A következő pillanatban pedig a feleségem bökdösését éreztem az oldalamon:

– Jól vagy, apa? Amióta átvertek a boltban, csupa őrültséget kiabálsz álmodban.